Beszélő, 1991. október-december (2. évfolyam, 40-52. szám)

1991-10-05 / 40. szám - KÜLFÖLD - Vajna János: Rakétacsökkentés, és ami utána jön

1991. október 5. VÁJNA JÁNOS Rakétacsökkentés és ami utána jön Az egész világ dicséri Bush leszerelési be­jelentését. Méltán: a kezdeményezés újszerű és merész. Most történik meg először, hogy egy szuperhatalom egyoldalúan, a viszon­zásra csupán számítva, de azt eleve nem ki­alkudva, fegyverzetcsökkentést jelent be. Szakít az eddigi gyakorlattal, az évekig, oly­kor több mint egy évtizedig húzódó alkudo­zásokkal, amelyeknek az volt a vége, hogy új modernebb fegyverek jelentek meg, s az alku tárgyát képező fegyverek az időköz­ben elavultak függetlenül a tárgyalások ki­menetelétől. Nem férhet kétség a kezdemé­nyezés merészségéhez sem. Bush közölte, hogy az Egyesült Államok visszavonja és megsemmisíti összes szárazföldi és tengeri indítású rövid hatótávolságú atomrakétáit, azonnali hatállyal felfüggeszti a stratégiai bombázó repülőgépek 1957 óta érvényes ri­adókészültségét. Túl ezeken az egyoldalú lépéseken, javasolja a Szovjetuniónak a START-szerződ­és előírásainak határidő előtti teljesítését, a tárgyalások megkezdését a több robbanófejes ballisztikus rakétaállo­mány teljes fölszámolásáról. A rövid hatótávolságú, taktikainak vagy harcászatinak is nevezett föld-levegő raké­ták felszámolását főleg Németország sür­gette: a Kelet-Németországban tartózkodó szovjet csapatok még tárolnak efféle fegyve­reket, s többek között Franciaország is erre való hivatkozással állít Hades-rakétákat. Ugyancsak Bonn kedve ellenére. A Német­ország nyugati felében tárolt amerikai takti­kai atomfegyverek kivonása pedig meg­könnyítheti a szovjet alakulatok kivonását a függetlenné lett balti államokból. A közvetlen érdekeken túlmenően, a Bush által tett bejelentés komoly lépés a Reykjavíkban - Reagan és Gorbacsov máso­dik találkozóján - körvonalazott vízió irá­nyában: az izlandi városban szólottak elő­ször, az ezredforduló atomfegyvermentes világáról. Az amerikai szándék fontos lépés ebben az irányban, kivált, ha egybelátjuk az elnök néhány nappal korábbi, az ENSZ- közgyűlésén mondott beszédével, amely a Bush propagálta új világrend lényegének a demokrácia elterjesztését jelölte meg az egész földkerekségen, s e cél szolgálatában kimondotta, hogy az alapvető emberi jogok tiszteletben tartásának biztosítása magasabb rendű szempont a belügyekbe való be nem avatkozás - egyébként tiszteletet érdemlő - szempontjánál. De - függetlenül attól, hogy az elnök ja­vaslata újszerű, merész, látomásos - a beje­lentés bírálói is meghallgatást érdemelnek. Ők azt mondják: Bush úgy csökkenti a fegy­vereket, hogy a tényleges helyzet nem iga­zán változik. A légi indítású taktikai atom­fegyvereket nem selejtezik ki, s­­ korlátozott mértékben­­ folytatódnak az SDI kifejleszté­sére irányuló kutatások. A kezdeményezés jelentős mértékben belpolitikai célokat szol­gál. Már megkezdődtek az elnökválasztás előkészületei, és a szovjet támadás veszélyé­nek megszűnése nyomán az ellenzéki de­mokraták a katonai kiadások jelentős csök­kentését írják a zászlóra. Bush kifogta a sze­let az ellenzék vitorlájából, s felvillantotta a lehetőséget, hogy az Egyesült Államok csökkentse költségvetési kiadásait, hogy megszűnjék az az ellentmondásos és bénító helyzet, amelyben az Egyesült Államok egyszerre a vezető katonai szuperhatalom és a világ legnagyobb adósa, amely a szo­cializmusból a piacgazdaság irányába el­mozduló országokat csak elvileg tudja tá­mogatni, anyagilag nem. A bejelentést értelmezve, gyakran han­goztatják, hogy a viszonzás kényszere jóté­kony a Szovjetunióra nézve is: megkönnyíti a rendkívül túlméretezett katonai kiadások csökkentését, a nómenklatúra befolyásának átmentésére leginkább alkalmas katonai­ipari komplexum megregulázását. De Bush előterjesztése mögött kevésbé altruista szempontok is föllelhetők. Gyor­san, a későbbi események elébe vágva akart cselekedni. Magyarán: akkor akarta a szov­jeteket viszonzásra, a lépésre válaszoló el­lenlépésre késztetni, amikor még van némi súlya a központnak, amikor Gorbacsov még tud némi hatást gyakorolni az önállósuló köztársaságok vezetőire és persze a hadse­reg irányítóira is. Az utóbbi látszik a köny­­nyebb esetnek, bár - kissé idegesítve a wa­shingtoni politikusokat - az elvi egyetér­tésen kívül még nem jött érdemi válasz Moszkvából. Ennek egyik oka lehet, hogy a több robbanófejes ballisztikus rakétaállo­mány fontossága nagyobb a szovjet stratégi­ában, mint az amerikaiban. De a fő meggondolás a kezdeményezés korai időzítését illetően valószínűleg avval függ össze, hogy Oroszországon kívül Uk­rajnában, Belorussziában és Kazahsztánban is vannak atomfegyverek, s ahogy az idő halad, úgy csökken eme köztársaságok ve­zetőinek a hajlandósága a nukleáris fegy­verről való lemondásra, a moszkvai köz­pontból érkező irányelvek elfogadására. .Washington föllépése tehát kísérlet arra, hogy megtakarítsák a valószínűleg hossza­dalmas és körülményes külön tárgyalásokat az érdekelt köztársaságok vezetőivel. Egyáltalán nem biztos, hogy a kezdemé­nyezésnek ez a vonatkozása sikeres lesz. Le­het, hogy a moszkvai puccs összeomlása, ami egyfelől megkönnyítette a kezdemé­nyezést, azáltal, hogy kikapcsolta a lefegy­verzés ellenzőinek puccsistává szegődött tá­borát, másfelől, a birodalom részekre szaka­dása (és a részek élére álló tapasztalatlan és becsvágyó vezetők fölülkerekedése követ­keztében) inkább növeli, semmint mérsékli a nukleáris fenyegettséget, az előreláthatat­­lan fordulatok kockázatát. Elképzelhető, hogy a jelentős mérvű fegy­verzetcsökkentés ellenére a világnak na­gyobb bizonytalanságra kell felkészülnie, és nem arra, hogy a folyamatos csökkentések következtében előbb-utóbb megszűnik az „overkill", a földi életet elpusztító gyilkolási kapacitás. A helyzet kényességét jól mutatja az iraki példa. A háborús vereség után Szaddám Huszeinnek el kell fogadnia, hogy ENSZ- szakértők ellenőrizzék a fegyverkezést; megnézzék, betartja-e Bagdad a nukleáris, vegyi és bakteriológiai felkészülésre vonat­kozó tilalmat. A diktátor beleegyezett, de igenjét úgy értelmezte, hogy a szakértők azt nézzék meg, amit ő mutatni akar, oda men­jenek, ahová ő irányítja őket, és lehetőleg azon a járművön tegyék meg az utat, amit ő bocsát a rendelkezésükre. De a szakértők nem oda mentek, ahol nincs semmi. Oda mentek, ahol bizonyítékot találtak rá, hogy Szaddám Huszein vígan folytatja az atom­bomba előállítását, s már csupán két-három hónapra van szüksége, hogy kész, kilőhető, robbantható atombombával rendelkezzék. Mi történjék Szaddám Huszeinnel meg az atombomba más líbiai, pakisztáni, algériai megszállottjaival? Ezt a nem könnyű kér­dést igencsak súlyosbítaná, ha a leszakadó szovjet köztársaságok élére kerülő férfiak is úgy éreznék, hogy szuverenitásuk, hatal­muk, országlásuk csorba, nem teljes, amíg nem büszke tulajdonosai egy olyan fegyver­nek, amivel Csernobil hatásának a sokszo­rosát lehet elérni. E meggondolások azonban nem Bush kezdeményezése ellen szólnak. Az újszerű, merész és józan kezdeményezés megmutat­ja, hogy a jövőt közelebb lehet hozni, az utat a jövőbe le lehet rövidíteni. De: a jövőbe nem vezet kockázat nélküli, kitaposott út. iMJn­oia 181- -L­­­E3 E - S­tCt a Li

Next