Beszélő, 1992. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-18 / 3. szám - KULTÚRA - Se KGB - se kávé? Vlagyimir Bukovszkijjal Szilágyi Ákos beszélget
1 l/Tiltan 39 Se KGB - se kávé? VLAGYIMIR BUKOVSZKIJJAL Szilágyi Ákos beszélget Vlagyimir Bukovszkij számomra s talán az egész úgynevezett '68-as nemzedék számára nem egyszerűen az orosz ellenzéki értelmiség képviselője, hanem egy kicsit a politikai legendák embere is. De amikor nálam alig fiatalabbaknak említettem a nevét, kissé értetlenül néztek rám: fogalmuk se volt, kiről is beszélek. Moszkvában megismerték? Persze. A KGB-sek. Jövök ki egyszer egy moszkvai szállodából, megállít a portás, és megkérdezi, emlékszem-e rá: „Tudja, én húsz évig dolgoztam a KGB-ben" - mondja. Egy régi ismerősöm volt: ő kísért annak idején Zürichbe, amikor kicseréltek. Azóta is nagyon büszke erre. Aztán megismerhetett az is, aki nem akart. Amikor szeptemberben otthon jártam, többször is meghívtak az orosz televízió különböző vitaműsoraiba. Egyik alkalommal éppen a jelenlegi moszkvai KGB vezetőjével beszélgettem. Tulajdonképpen mindenben egyetértett velem. Én azt mondtam, hogy fel kell oszlatni a KGB-t. Helyeselt, bólogatott, sőt hozzátette, hogy meg kell nyitni az összes archívumot. Erre azt mondtam, hogy ez is kevés, egy nemzetközi bizottságot kell létrehozni, hogy tanulmányozza ezeket. Bólogatott. Már szinte zavart, hogy ennyire nincs vita köztünk. Persze, nem ment minden ilyen simán. Amikor először hazamentem, áprilisban, elsőként azt igyekeztem kifejteni mindenkinek, értelmiségieknek, újságíróknak, hogy a rendszerrel való konfrontáció elkerülhetetlen és szükséges. Emlékszem, volt egy sajtókonferencia, ahol megkérdezték: de mi van, ha tankokkal válaszolnak? Amire én azt mondtam, hogy nem kell félni a tankoktól: se a magyarok, se a csehek, se a lengyelek nem féltek. Hatvanezer tank önmagában ugyan szörnyű sok, de kiszámítottam, hogy minden egyes tankra több mint kétszáznegyven négyzetkilométer jut. A Lityeraturnaja Gazeta nyomban éles cikkben támadott rám, hogy persze, könnyű nekem, ott, Cambridge-ben üldögélve semmit nem kockáztatok. Augusztus végén aztán sokan odajöttek hozzám, hogy hát igen, neked volt igazad. Ugyanakkor érzem, soha nem fogják megbocsátani, hogy nekünk volt igazunk, és nem nekik. Elutazhatok bármikor a volt Szovjetunióba, bármit mondhatok, kinyomo *tatják, a tévében szerepelhetek, a jelenlegi politikusok szívélyesen fogadnak, kezet fognak velem. De minden találkozás mögött érzem valahol a feszültséget. Egy kimondataalan kérdést, hogy: minek jöttél ide, mit keresel itt? A politikusok a székeiket féltik, az emberek attól félnek, hogy megint számon kérek valamit. Ilyesmi történt az ukrán népszavazáson is. A függetlenséget az ukránok kilencven százaléka megszavazta, de amikor elnököt kellett választaniuk, nagyon kemény kérdéssel kellett szembenézniük: vagy egy volt kommunista apparatcsikra szavaznak, vagy egy volt politikai fogolyra. És ők az apparatcsikra szavaztak. Ha jól érzékelem, az ön életútját nem lehet egy klasszikus politikai emigráns sorsának tekinteni. Sem ami a kezdetét, sem ami a végét illeti. Sem Szolzsenyicin, sem ön nem önszántából hagyta el az országot: erőszakkal, akaratuk ellenére toloncolták ki mindkettőjüket. A Dalos György által is idézett csasztuska nagyon jó bizonyíték arra is, milyen új ideológiai és politikai technikákkal kísérelték meg a hetvenes évek második felében a disszidensmozgalom szétverését. Az egyik új mozzanat az volt, hogy igyekeztek a politikai máskéntgondolkodókat mintegy rátenni a tömeges zsidókivándorlás hullámára, és így kilökni az országból. Ennek azért volt jelentősége, mert így végleg összekapcsolhatták az emberek gondolkodásában a zsidó és a máskéntgondolkodó, az értelmiségi és a zsidó fogalmát. A másik lehetőség az volt, hogy a politikai máskéntgondolkodót a köztörvényessel, a huligánnal, a botrányhőssel keverjék össze. És ebben a csasztuskában erre is van utalás. De sejtésem szerint, emigráns„pályafutásának" vége is eltér a „klasszikus" mintától. E képlet szerint a politikai emigráns, aki nem mehet vissza a hazájába, mert életét kockáztatja, s nem tudja kifejteni szabadon a tevékenységét, amikor összeomlik a zsarnoki, a bűnös rendszer, akkor az első dolga, hogy rohan haza, és nagyon aktívan részt vesz, részben a maradványok szétverésében, részben annak az újnak az építésében, amiről ábrándozott. Az emigránssajtóban kibontakozó viták is arra utalnak, hogy a hetvenes évek emigrációja esetében ez nem így történt. A politikai emigrációban élő orosz forradalmárok 1917-ben, vállalva még a németekkel való együttműködés vádját is, leplombált vagonokban, a világ minden sarka felől siettek haza, hogy odaérjenek a forradalom kezdetére. Hát odaértek. Most viszont azt látjuk, hogy még egy Alekszandr Szolzsenyicin is még mindig csak készül arra, hogy hazatérjen, pedig már senki nem akadályozza. Az emigráció legutolsó hulláma a hetvenes években valóban nem igazi politikai emigráció volt. Valóban volt egyrészt egy bizo- Pravda van? 1992. január 18.