Beszélő, 1994. október-december (5. évfolyam, 40-52. szám)
1994-10-13 / 41. szám - Lengyel László: Egy fájdalmas arc
újabb veresége, és egy valamennyiünk számára fontos hang elhallgatása. Ezért szolidaritási nem hozta ki magából a legjobbat. Leforrázó volt. Mégis szerettük, mert ismertük saját kínlódásait, előttünk volt esendő. Versengett velünk. Talán tőle is tanultam, hogy mindenkit a saját pályáján, a saját műfajában kell legyőzni. Gyakorta mondta, hogy ha az ember bridzsezni ül le, nem játszhat ultiszabályok szerint, és nem hivatkozhat arra, hogy kiválóan ultizik. A vállalatkutatókat vállalati tanácsokkal látta el, a pénzügyesekkel tőkeallokációs és bankrendszeri problémákról beszélt, a hivatalnokokat is mindig igyekezett meglepni a hivatali technika tökéletes ismeretével. Ez a versengés állandó készenlétet kívánt tőle, a szimultán sakkozó készenlétét. De csak így volt képes magát írásra, beszédre fogni. Kívánom valamennyi fiatal közgazdásznak, hogy Antal László mellett töltsenek el éveket - persze, ha bírják az iramot. Hajtás volt. „Te ezt se tudod? Te még nem értesültél róla?” „De hiszen még csak tegnap jött meg az anyag.” „Na és?” Nem ismerek közgazdasági iskolákat. Antal László majdnem csinált egyet. Antal köpenyéből bújtunk ki - Csillag, Szalai, Voszka, Várhegyi, Bokros, Surányi, Asztalos, Csillik, Herczog, Matolcsy, Kunos, Balázs, Gidai stb. - még azok is, akik ezt később hevesen tagadták. Gondolkodást formált. Átvettük megközelítési módjait. Átéreztük erkölcsi vívódásait. Amikor 1981-ben arról írtam, hogy „jozefinista illúzió” abban hinni, hogy a hatalom átveszi majd eszméinket, és bevezeti a reformokat, elsősorban vele vitatkoztam, róla írtam. (E sorokat azután jóemlékezetű barátaim fel is idézték 1983-ban, amikor részt vállaltam egy állami reformbizottságban.) Antal szinte állandóan egy „Martinovics-helyzetben” őrlődött. Nagyon nagy hatást tett rá Hankiss Ágnes Martinovics-esszéje, amely mintha éppen őt vette volna jelenkori mintaként. Kémlelte a hatalmat. Ott akart lenni a döntések forrásánál. Nem dönteni akart, hanem tudni a döntésekről. Nem hitt a jó uralkodóban, de nagyon szeretett volna jó uralkodót. Meg volt győződve arról, hogy a fordulat, a reform, a piacosítás a társadalom többségét hátrányosan érintené, és ha demokratikus körülmények között menne végbe a folyamat, a társadalom nem választaná a könyörtelen reformokat. Ezért a felvilágosult és ebben érdekelt kisebbségnek kellene az erő alkalmazásával kikényszerítenie a radikális reformokat, ha kell, a reform diktatúrájával. Az önkéntes lemondásban, a demokratikus belátásban nem hisz. Mindez csak manipuláció, mert a többséget félrevezeti, aki az áhított, védelmező állammal szemben a kínos és keserves piacot ajánlja a többség megmentőjéül. Ugyanakkor irtózik a diktátoroktól és a diktatúrától, rosszul érzi magát, ha neki kell gyakorolnia. Vívódása nemcsak övé, hanem mindannyiunké. Járta az országot, és lázadó eszméket hintett hallgatói közé. Minden adottsága ellene volt annak, hogy jó szónok legyen. Megjelenése és kapkodó mondatai, ugráló gondolatai és dadogós kifejezései nevetségessé tehették volna. De éppen ellenkezőleg. A hallgatóság lenyűgözve bámulta produkcióját. A légy zümmögését meg lehetett hallani a teremben, amikor föl és alá rohangálva a pódiumon, cigarettázva, zsebre dugott kézzel bugyogtak a gondolatai. Mint amikor arra ébredünk, hogy „ez is arany”, „ez is arany”, „ez is arany”, bár feketének, szürkének, sárosnak, összetaposottnak látszott. Ahogy Benedek Elek meséjében Kis Bűbájos, ez az igen rút, rekedt hangú, elrémisztő alak, sugárzó belső fénye, a nem látható gyönyörű En-je varázsával nyeri el a királykisasszonyt. Tardos Márton és köztem ült egyik előadásán egy kollégiumban. Fölállt és beszélni kezdett. Láttam a feszült arcokat, a figyelő tekinteteket. Köhögőrohamok fogták el. A hallgatók szégyenlősen félrenéztek, lehajtották a fejüket, és azonnal a szájára tapadtak, mihelyt a füstöt fújva folytatta a beszédet. Majd elaludt. Állt és aludt. Néma csönd volt a teremben. Eltelt két perc. Azután ugyanolyan lelkesedéssel belevágott, ott, a mondat közepén, ahol elhagyta. A közönség hálásan és megkönnyebbülten sóhajtott. Szerették és féltették. 1976-ban egy pártaktívan megjósolta, hogy a magyar gazdaság össze fog omlani, ha így folytatjuk. Meg kell állítani az eladósodást, vissza kell térni 1968-hoz, felszámolva a recentralizációs rendszert. Ezt azután sokszor ismételte. De nincs igaza a gúnyolódóknak, hogy lám, lám, mégis itt vagyunk, minden károgás ellenére. Meggyőződésem, hogy mindig kellő időben károgott. Borúlátása mindig igazolható volt. És éppen ezek a borúlátó nyilatkozatok gondolkodtatták el nemcsak a fiatalabbakat, hanem az apparátusokat és a főnököket is. Antal László hivatása, hogy egy földrengéses övezetben előre jelezze a földrengés közeledtét és annak erősségét. Jelzései pontosak voltak. A mértékben tévedhetett, helyzetéből adódóan túlozhatott, de mindig igaza volt, hogy a rengés bekövetkezett. 1979-ben belülről bírálta az „árreformot”, megalkotta az „áralku” kifejezést, amely alkalmas volt arra, hogy a piaci imitáció költségvetési szabályozó alkuját egy mesterséges ár fölötti alkuval kiegészítse. 1981-ben egy átfogó gazdaságpolitikai értékelést írt - Bauer Tamáshoz és a fiatalokhoz hasonlóan -, amelyben rámutatott az indirekt gazdaságirányítási rendszer kifulladására, bemutatta, hogy a status quóra alapozott gazdasági és politikai mechanizmus a beruházások elmaradása és az életszínvonal visszafogása miatt miért van bukásra ítélve. 1982-ben a Sárközy-féle tulajdonosi bizottságban, majd 1983-ban a Hetényi-féle kormánybizottságban a holdingkoncepció egyik kidolgozója. Egyike volt azoknak, akik a legkövetkezetesebben folytatták a kétfrontos harcot 1982 és 1985 között a nagyvállalati és ágazati érdekeket és növekedést képviselő koncepciók, illetve az egyoldalú költségvetési restrikció, a restrikciós spirál ellenében. Kitűnő könyve, az 1985-ös Gazdaságirányítási és pénzügyi rendszerünk a reform útján világosan elemzi a visszafogás kézi vezérlésű döntési rendszerének problémáit, azt a gazdaságpolitikai dilemmát, hogy a restrikcióban feléljük a szerkezetátalakítás forrásait, és ennek az átalakításnak még a lehetőségeit is elvesszük, ugyanakkor az ágazati és nagyvállalati „újító gócok”, eocén-, SZÁSZ- és hasonló programokkal katasztrófába sodorjuk a külső egyensúlyában érzékeny gazdaságot. Antal ekkor a kiutat egy átfogó tulajdonosi reformban és a monetáris megszorítás összehangolásában, valamint az infrastruktúra és a belső fogyasztás élénkítésében látta. Elsők között volt, aki felhívta a figyelmet, hogy az 1985-ös pártkongresszus irányelvei, a VII. ötéves terv előirányzatai végzetes növekedési illúzióktól vezéreltek, amelynek következménye csak az ország eladósodása lehet. Antal nem hős. Nem hős, de 1981-ben aláírja a „közgazdász-petíciót”, 1984-ben a „nyolcak levelét”, amelyben felhívják a figyelmet arra, hogy az 1984. áprilisi MSZMP KB-határozat a vállalati szervezeti rendszer átalakításáról nem megfelelő. 1985-ben Monoron felszólal, és elmondja bírálatát a pártkongresszus utáni gazdaságpolitikáról. 1986-ban elsőként észleli a gyanús jeleket a gazdasági egyensúly feleille-