Beszélő, 1995. január-március (6. évfolyam, 1-13. szám)

1995-01-05 / 1. szám - 4800 LEÜTÉS - Petri György: ...a vákuumról

négyezernyolcszáz leütés amibe költőként (de emberként is) kerültem a koalíció létre­jöttével. Antall doktor regnálása számomra a Kádár-rezsim meghosszabbítása volt. Erő­szakos, ideologikus, etatista. Rendszer. A Vörös Csillag helyére a Szent Korona került. Ki nem állhatom az engedélyezett, sőt rám erőszakolt jelképek kultuszát. Az antall józsefi akarnokság és kormányzati arro­gancia lehetővé tette, sőt kikényszerítette a szabadsághar­cosi attitűd prolongálását. Szembe kellett szállnom a Horthy újratemetésével tetőző kártékony és ócska nacionalista reto­rikával. Most a helyzet merőben megváltozott. Van egy - mond­juk így - tűrhető kormányunk. Csinálnak kisebb-nagyobb hülyeségeket. De nagy baj nincs. Illetve van, de erről nem a kormányzat tehet, legalábbis nem csak. Az én személyes bajom az, hogy a politika többé nem metafizikai probléma. Márpedig a költészet „aranyfája” csak a metafizika humuszába eresztheti gyökereit, csak abból sarjadhat, borul virágba, s hozza meg gyümölcseit. A költő filozófus. A filozófus költő. (Gondoljunk csak Platón dialógu­saira, Nietzschére, Hegel lefordíthatatlan szójátékára [Auf­heben], vagy Heidegger maga teremtette szótárára, amely egy soha nem létezett, de mégis mélységesen német nyelvet alkotott.) ...a vákuumról. Nos hát, Imigyen állok. Van szabadságunk, csak én nem vagyok. (Kevésbé patetikusan: elvették a cumimat.) Ezt meglehetősen komolyan gondolom: elvették a sorsomat. Márpedig a költő sors nélkül smafu. Shelley-hez hozzátarto­zik a vízbefúlás, meg a bebalzsamozott szíve, Byronhoz Mis­­soluongi, Villonhoz a kötél általi halál köteles veszélye. Baudelaire mint az első igazán modern költő tudatosította ezt a problémát, és elátkozott költőnek deklarálta magát. Ady Endrének éppúgy kellett a szifilisz, mint József Attilá­nak Szárszó. (Sajnálatos, persze, hogy ez a példa egy Latino­­vitsot és egy B. Nagy Lászlót szerencsétlenül megihletett.) Én megpróbálok másképpen élni. Petőfi Sándort úgy­sem überelhetem. Ő megmondta, hogy ott essen el ő a harc mezején, és ott is esett el. Harc éppen manapság is van. Csak mezeje nincs. Én pedig csak békeidőben vagyok alkal­mas szakszolgálatra. Hogy a szakszolgálat miben is áll, ar­ról fogalmam sincs. Lehet, hogy pelenkákat kell fertőtleníte­nem egy csecsemőotthonban, vagy angolul tudó szerbeknek tolmácsolnom egy menekülttáborban. Egyikhez sincs túl sok kedvem. Ha már, akkor Petőfivel szólva, „Meglehetősen lö­vök”. Ezt bizonyítani tudom a szívszerelmeimnek vurstliban lőtt ajándékaimmal. Sajnos csak költő vagyok, nem hadvezér. Abban azért bízom, hogy jobb költő vagyok Zrínyi Miklósnál, bár ha én olyan dicső kirohanást tudnék levezényelni, mint a felme­nője, azért feláldoznám életművemet. A szívem leges-leg­mélyén katona vagyok. (Ez tartassák titokban a kiegészítő parancsnokság előtt.) Mellesleg tetszenek tudni, hogy mit neveztünk „zrínyizésnek” a hatvanas években? Pedig az jó mulatság, férfimunka volt. Barátaimmal reggeliztem, tíz­óraiztam, ebédeltem,­ uzsonnáztam, vacsoráztam - fizetés nélkül. És én voltam a „zrínyi”. Tudniillik ők előbb távoztak, én maradtam utoljára, nekem kellett angolosan távozni. Hű­vösen és méltóságteljesen. Kirohanás föl sem merülhetett. Ma már egészen más a helyzet. Van pénzem, és van tar­talékom, nem szorulok arra, hogy megrövidítsem a vendég­látóipart. Ember és polgár vagyok. Illetve ember eddig is voltam - legjobb tudomásom szerint -, de most már polgár is vagyok. Ez utóbbin az értendő, hogy ki fogom tanulni az adócsalás törvényes fortélyait, átalakulok Bt.-vé vagy Kft.­­vé, lesz jogtanácsosom. Gonosz leszek, és igazságtalan. Ennyi. S akinek ennyi rossz kevés, azt érje gáncs és megve­tés. PETER GYÖRGY ■ ■ ■ BESZÉLŐ, 1995. JANUÁR 5.

Next