Beszélő, 1996. július-december (3. folyam, 1. évfolyam, 5-9. szám)
1996. december / 9. szám - BIBÓ - Bibó István: A legitimitás eszméje (kézirat)
A LEGITIMITÁS ESZMÉJE A PÁRIZSI BÉKE. TALLEYRAND, SÁNDOR CÁR ÉS XVIII. LAJOS A történelem döntő pillanataiban az emberiség sorsának további alakulása kevés emberen múlik, s nincs garantálva, hogy ezek feladatuk magaslatán lesznek (pl. Wilson). Ilyen történelmi fordulópont volt 1814, amikor az volt a kérdés, hogy az európai emberiség meg tud-e szabadulni a kölcsönös félelemnek abból az útvesztőjéből, melybe a francia forradalmi, főleg pedig a napóleoni háborúk során került. Sokat hallottunk arról, hogy a francia hadseregek a forradalom eszméit terjesztették, Napóleon a világot akarta meghódítani. Valójában egész Európa félt: a régi monarchiák féltek Napóleontól, Napóleon pedig félt a koalícióktól, az összeesküvésektől, és támadó hadjáratainak legfőbb mozgatója nem a hódításvágy volt, hanem a bizonytalanság-érzés és a gyanakvó félelem. De kiterjedt ez a félelem nemcsak a kormányokra, hanem a népekre is. Egész Európa félelemben élt, mindenekelőtt a háborúnak amiatt a féktelen és mértéktelen új formája miatt, melyet a forradalmi és napóleoni hadviselés bevezetett, mely az első igazi előfutára volt a mai totális hadviselésnek. Előzőleg ugyanis Európa évszázadok óta nem ismerte a totális hadviselést Kelet-Európát (török-magyar háborúk stb.) kivéve, mindenekelőtt azért nem, mert nem ismerte az általános hadkötelezettséget, hanem zsoldos és toborzott hadseregekkel vívta háborúit. Ez a félelem 1814-ben tetőpontján volt. Napóleon bukóban volt, s ez maga is félelemkeltő volt. Az általa alapított vazallus és családi monarchiák vele együtt buktak, s ezek az országok kormány nélkül voltak szerte Európában, tehát egyaránt féltek a napóleoni bábkormányok visszatértétől és ismeretlen jövőbeli kormányaiktól. Félt egész Franciaország, félt még Napóleontól, de félt attól is, ami, mint ismeretlen, előtte állott, félt a forradalmi állapotok új megjelenésétől, félt a monarchia és az arisztokrácia bosszújától. De féltek a győztesek is, mert nem tudták, mit kezdjenek a legyőzött Napóleonnal és nem tudták, hogyan fogja fogadni őket a megszállott Franciaország. Emlékeztek még az 1792. évi francia népi ellenállás rettenetes erejére, és a korabeli politikai levelezések 8 1% vannak olyan utalásokkal, hogy vajon nem fogja-e a francia nép a bevonuló szövetségeseket gerillaharcban (modern szóval partizánháborúval) hátba támadni. A szövetségesek tanácstalanságukban újból meg újból tárgyalásokat kezdtek Napóleonnal, holott tudhatták, hogy Napóleon nem tépheti szét egy hátrányos békével saját verhetetlenségének legendáját, és csupán azért tárgyal, hogy időt nyerjen, s a hadiszerencse fordulását bevárja. Franciaország jövendő kormányformájára nézve semmi határozott elgondolásuk nem volt a szövetségeseknek, némelyek a római királyt képzelték francia uralkodónak Mária Lujza régenssége alatt. Sándor cár Bernadotte marsallt, a svéd trónörököst szerette volna a francia trónra juttatni. A Bourbonokra csak vonakodva gondoltak a szövetségesek, mert tudták, hogy nem túl népszerűek. Ebben a nagy zűrzavarban egy magányos ember ült párizsi palotájában, és folytatta azt, amit már évek óta csinált kényszerű politikai hidegre tettségében: gondolkodott. Ez az ember Talleyrand volt. Róla mindig csak azt tudjuk, hogy hogyan tette le püspöki ruháját, hogyan szegődött a forradalomhoz, hogyan szolgált ki minden kormányt, hogyan „árulta” el Napóleont. De mindenekelőtt tudnunk kell róla, hogy családi kényszerítésből lett pappá, mert sántasága miatt előkelő családjában őt jelölték ki erre a kötelező szerepre. Kicsapongó életmódja és a világ tudatos botránkoztatása erre a kényszerre volt felelet, és a forradalomhoz való csatlakozás nem karriervadászat, hanem mindenekelőtt a gyűlölt kényszertől való megszabadulás alkalmát jelentette. Már a forradalom első idejében diplomáciai feladatokat kapott, s 1792- ben Angliából a konventnek küldött jelentései világosan mutatják, hogy ennek az állítólagos köpönyegforgató embernek egyetlen központi gondolata volt: az, hogy az országok belső rendje és az európai béke szorosan összefüggő dolgok, mert a belsőleg bizonytalanságban élő kormányok előbbutóbb háborút kezdenek, hogy így erősítsék magukat, ezért törekedett folyton arra, hogy a francia forradalmi kormányok stabilitását, szilárdságát előmozdítsa, és ezáltal a többi, monarchikus Európának a forradalomtól való félelmét eloszlatva az európai békét is biztosítsa. Ezért csatlakozott Napóleonhoz, s ezért „árulta” el, mikor látta, hogy Napóleon csak tovább fokozza az európai félelmet és békételenséget. Híres „árulása” Erfurtban kezdődött, amikor rábeszélte a cárt, hogy ne engedjen Napóleonnak, mert Napóleonnak Európát leigázó kimérikus tervei minden stabil európai békét lehetetlenné tesznek. Ennek az „árulásnak”