Beszélő, 1996. július-december (3. folyam, 1. évfolyam, 5-9. szám)

1996. december / 9. szám - BIBÓ - Bibó István: A legitimitás eszméje (kézirat)

áltvány kimondotta, hogy a szövetségesek nem tárgyalnak sem Napóleonnal, sem semmi családtagjával (értsd: sem­miféle nem legitim uralkodóval!), elfogadják azt a kormányt, melyet Franciaország magának szervez, és azt akarják, hogy Franciaország nagy és erős legyen. A rettegett francia nép tomboló ünnepléssel fogadta a cárt. Pár nap múlva a szenátus szabadelvű alkotmányt állapított meg, s egyben visszahívta XVIII. Lajost azzal, hogy esküt köteles tenni az alkotmányra. A szabadelvű alkomány főleg Sándor cárnak feküdt a szívén - ez is mutatja, hogy a legitimitás gondolata a két szerző elgondolásában egyáltalán nem a reakciót jelentette. Igen ám, de mi lesz, ha gazda nélkül számolnak? Az egész szerkezet egyetlenegy gondolatra, a legitimitás gon­dolatára volt felépítve s ezzel együtt egyetlenegy emberre, akiben ez megtestesült, XVIII. Lajosra. Mi lesz, ha ez az ember nem érti meg a feladatát, és képtelen teljesíteni? A feladat nehéz volt, mert arról volt szó, hogy a dinasztikus legitimitást helyre kellett állítani úgy, hogy egyúttal Franciaországnak alkotmányt adjanak, de olyant, amit meg is tartanak. Mert Franciaországnak 1789 óta volt néhány alkot­mánya, de olyan, amit az uralmon lévők be is mertek volna tartani, nem volt. A feladat két irányban is nehéz volt: fenn­tartani a legitim királyi tekintélyt egy olyan országban, ahol a monarchia tekintélye halálra sebződött és alkotmányos életet biztosítani szemben a monarchia visszatért, túlzó, reakciós híveivel, akik nem alkotmányról, hanem csak bosszúról és korlátlan királyi hatalomról akartak hallani. Szerencsére XVIII. Lajos olyan ember volt, aki tuda­tában volt egész helyzetének és feladatának. Róla csak azt szokták tudni, hogy egy morózus, kövér, nehézkes aggastyán volt, de nem tudják róla, hogy a XVIII. századi Franciaország egyik legeszesebb embere volt, aki nagyon is ismerte és értette a felvilágosodás eszméit, és fiatal és férfikora alatt tehetetlenül kellett néznie, hogyan bukik bele tehetetlen bátyja abba a helyzetbe, melybe a történelem sodorta. Nézzük, mit csinált most ő új helyzetében. XVIII. Lajos tehát partra szállott, és megindult Párizs felé. Félúton elébe utazott Sándor cár, elsősorban azzal a cél­lal, hogy rábeszélje XVIII. Lajost a szenátus által kidolgozott alkotmány elfogadására. De még aznap visszafordult, és magánkívül s a Bourbonokat szidva ért vissza Párizsba. XVIII. Lajos igen rezerváltan fogadta, az asztalnál a többi vendéggel együtt egyszerű székre ültette, míg ő egyedül ült arosszékben, s őt szolgálták ki elsőnek, az alkotmányról való beszélgetés elől pedig udvariasan, de határozottan kitért. Párizs egyik elővárosában fogadta ezután XVIII. Lajos Talleyrand-t, aki arra számított, hogy ő lesz a miniszterelnök. XVIII. Lajos azonban egyelőre nem nevezett ki miniszter­­elnököt, hanem a kormány vezetését magának tartotta fenn, és Talleyrand csak külügyminiszter lett. S az első kihallgatá­son nyíltan meg is mondotta T.-nak: „Önöknek nagyobb szükségük van reám, mint nekem Önökre!” Ezután tartotta ünnepélyes bevonulását Párizsba, pár nap múlva pedig kibo­csátotta az ő alkotmányát, a chartát. A charta szabályai általában nem különböztek a szenátus által kidolgozott alkot­mánytól, parlamentáris kormányt vezetett be az is. De volt két alapvető különbség: szó sem volt XVIII. Lajos meg­hívásáról, és szó sem volt arról, hogy akkor foglalja el a trónt, mikor az esküt az alkotmányra leteszi, ehelyett arról szólt a charta, hogy XVIII. Lajos, Franciaország örökös királya ilyen és ilyen intézményeket ad a franciáknak. Miért tette mindezt XVIII. Lajos? Ma mindez idegen nekünk, mert a monarchikus legitimitás letűnt azóta, s csak a népre alapozott legitimitást fogadja el a mai közmeggyő­ződés. Akkor azonban a nép legitimitása volt még az inga­dozó és törékeny, s a monarchiáé az erős és köztudatban lévő, s XVIII. Lajos eljárása azt mutatja, hogy teljesen tisztában volt azzal, miről van szó. Mi is csak akkor érthetjük meg, ha tudjuk, hogy 1814 a legitimitás nagy drámája, s a szereplők ennek a szereplői. A köznapi okosság talán azt tanácsolta volna XVIII. Lajosnak, hogy hálálkodjék Sándor cárnak és Talleyrand-nak, mert még szüksége lehetett rájuk, s hogy igyekezzék a szenátusnak minél inkább a kedvében járni, és felvenni a liberális uralkodó allűrjeit. Ő azonban ezt éppen úgy nem tette, mint ahogyan nem hallgatott a túlzó roya­listákra, akik azt tanácsolták neki, hogy csak látszatra fogadja el az alkotmányt, s aztán, amint lehet, állítsa helyre a királyi önkényuralmat. Ő tudta, hogy visszajövetelét a legitimitás eszméjének köszönheti, nem pedig Sándor cárnak vagy Talleyrand-nak, s tudta, hogy ő, a legrégibb európai monar­chia feje, igenis elég, ha egyszerű székre ülteti azt a Sándor cárt, aki a korzikai kalandorral barátkozott és szövetkezett, és elég, ha külügyminiszternek teszi meg azt a Talleyrand-t, aki kiugrott püspök lévén, nem lehetett az Isten kegyelméből való király után az első ember Franciaországban, és tudta XVIII. Lajos, hogy Franciaországban rajta kívül nincs törvényes tényező, mely alkotmányt adhatna az országnak, s legkevésbé a szenátus az, mely a kojtzirsi kalandor krea-

Next