Beszélő, 1997. január-június (3. folyam, 2. évfolyam, 1-6. szám)
1997. június / 6. szám - BESZÉLŐ ÉVEL 1964 - Popov, Jevgenyij: Lőttek Nyikitának...
kommunista volt, s az is maradt élete végéig. Márpedig a Szovjetunióban akkorra végleg meggyűlölték az összes kommunistát, s az lesz az igazi istencsapás összes elkövetett bűneink miatt, ha netán valaha újra megszeretik őket. Persze persze, voltak látszólagos kivételek: a Mi Nyikita Szergejevicsünk című film ott díszlett minden kolhoz mozivásznán, a Krasznojarszki Komszomolista című helyi lap poétája is ontotta a verseket, melyek rendre ezzel a sorral zárultak: „Ragyog a mi Nyikitánk mosolya, s kékül az ősz, mint a tavasz”, aminek ugyan értelme nem volt, nem is rímelt - lám, hová vezet az, ha valakinek nem lelke mélyéből fakad a „Vezér” dicsőítése. Szívét-lelkét beleadta viszont művébe az az ismeretlen művész, aki 1961-ben a Jenyiszejen átívelő irdatlan nagy vashíd oldalára az avatóünnepség alkalmából óriási, Hruscsov-fejű anyadisznót festett, amelynek mázsás csecseihez tapadva Fidel Castro, Mao Ce-tung s a többi kedves elvtárs szopta az édes nedűt. Hruscsovot nem azért gyűlölték leginkább, mert vérbe fojtotta a budapesti forradalmat, a novocserkasszki lázadást (ezt ha megbocsátani nem is tudták, de elfelejtették - kénytelenek voltak elfelejteni), nem is azért, mert belehajszolta az országot a karibi válságba, mert megtiltotta hogy a városiak disznót, tyúkot tartsanak, nem azért, mert ott rúgta a művész- és íróféléket, ahol tudta, ha nem tetszett a pofájuk („pederaszta absztraktistának” csúfolva őket), hanem mert bárki bárhogy is kapálózott, arra kényszerítette a szovjet népet, hogy még akkor is tovább járják a táncot a kommunista nótára, miután ő maga kiáltotta ki országvilágnak, hogy ez az egész kommunizmusnak nevezett baromság egy nagy humbug, nem ér egy lyukas garast sem. Azért utálták, mert szemtől szembe hülyének nézett mindenkit, s csak röhögött a markába, mit kínlódunk az egyre szűkebbre vont hálóba gabalyodva. Nem hagyott más választást: valaki vagy a Népek Atyja, vagy hithű kommunista. Harmadik lehetőség nincs, és nem is lehetséges. Már csak a kukorica hiányzott, amellyel Hruscsov parancsára bevetették az Oroszhon minden talpalatnyi helyét „Moszkvától el egészen a végekig”, mindegy, hogy sehol sem termett semmit (a déli vidékek kivételével), hogy aztán bádog konzervdobozokban árulják minden utcasarkon, jóval olcsóbban az önköltségnél. Azt rágta mindenki, miközben a kukorica meg Hruscsov jótéteményeit magasztalta előtte a legártatlanabb rajzfilm is. Ez volt az, ami végképp olyan zsigeri gyűlöletet váltott ki minden „szovjet-orosz” emberből, mint Nyikolaj Leszkov egyik novellájában Haydn zenéje, amit az uraság akart lenyomni a muzsikjai torkán nagy népnevelői hevületében. A Fekete-tenger mellett nyaralt, amikor a Politbüro döntött a leváltásáról. Egyszerre lett belőle elege mindenkinek. Titkosszolgálati tiszteknek, akiktől megvonta a „vállap-pénzt”, hogy ezzel befogja az állami csinovnyikok száját, a csinovnyikoknak, akiknek meg a kivételezett „fejadagját” csapolta meg, hogy a pártbürokraták szeressék. Reformált egy kicsit itt, hogy amott bekasszírozza az árát, foltozgatott egy kicsit ott, hogy támogatást szerezzen amott. A körkörös átvágásba, abba bukott bele. Nem sajnálta szinte senki: „úgy kellett neki” - tercintett még egyet a moszkvai taxis, s várta tovább egykedvűen, ami az utolsó Hruscsov-évek logikus folytatása volt, Brezsnyevet.