Beszélő, 1997. július-december (3. folyam, 2. évfolyam, 7-12. szám)

1997. október / 10. szám - KULTÚRA - Farkas Zsolt: Chat Room

ni iránta. Természetesen elhallgatott. (Volt néhány lány is a szobában.) Megint elfelejtették. 10 perc múlva..., de nem folytatom, (nem) biztos, hogy Isten Aldja lenne a történet hő­se. Mindenesetre dekonstruálódott a (meta)fizika a szobában. Az amerikai néppel tulajdonképpen az a baj, hogy vagy túl ke­vésszer felszínesek, vagy túl komolyak. És velem mi a baj. Nem tarthatatlan általánosítás-e ez. Mi. Hát ez a „velem”. Egy 15 éves lány egy tinizenekarra akar rábeszélni. Mindent megígérek neki. Azért megkérdezi, én milyen zenét szeretek. Mondom, Nirvana, Eric Satie, Schubert, Szörényi Levente. Mondja, ebből csak a Nirvánát ismeri. Közben IM-el nekem egy csávó, valami Harvard screen-nevű, és teljesen odavan, beszélgetni akar a komolyzenéről, komolyan, ezzel a névvel, végre egy komoly ember, ő is ismeri Eric Satie-t. Mondom neki, miért nem beszélgetünk a szobában, osztott figyelmem van. De mit akarok attól az üres kis csirkétől. Ha visszajössz a szobába, bemutatom neked, és ki fog derülni, hogy a legra­dikálisabb filozófus. Nem hiszi. (A történelmi hűséghez tartozik, hogy fél óra múlva arra lettem figyelmes, hogy Har­vard udvarol az „üres kis csirkének”.) Egyszer hagytam ma­gam bevinni egy private roomba, egy magát bi-nek mondó júzerrel. Azzal kezdte, hogy hány inches a faszom. És hogy hány font vagyok. Nem tudom, ki hogy van vele, én képtelen vagyok ráállni az angolszász mértékegységekre. Mialatt bő­szen osztottam-szoroztam, megkérdezte, hogy „May I stick your cock”, mondom neki: „Please”, aztán megadtam neki fá­radságos számolásaim eredményét, ez egy kissé kibillentette, de azért kisvártatva megkért, hogy „Would you please stick your royal­­ ezt a jelzőt használta, pedig szerintem jól szá­moltam át - click into my ass”, mire szintén a fenti egyszerű felelettel éltem, majd azt mondta „How hard it is”, mire mondtam neki, hogy „Not really, this dirty writing somehow doesn’t work in a language which is not your native one”, mire szó nélkül lelépett, így esett a kutyavásár Budán. Aztán állandóan jönnek a kalózok. Időről időre befutnak olyasféle üzenetek, látszólag az AOL Staff nevében, hogy a szerver rendszerhibája (vagy valami hasonló) következtében adjam meg a screen nevemet és a passwordömet. (Ezzel nyilván az én kontómra tudnak belogolni.) Amikor az első ilyen IM-et kaptam, gondolkodás nélkül beírtam a korrekt választ, ám a következő pillanatban leesett, hogy biza nem kellett volna. („Stirlitz tudta, hogy tévedett.”) Gyorsan megnéztem a helpe­­ket, és elég gyorsan megtudtam, minthogy minden lehetséges felületre ki van írva, csak addig nem vettem észre, hogy az AOL Staff soha, semmilyen körülmények között nem kéri a személyes informat online, és ha mégis elkövetted, azonnal változtasd meg nevedet, passwordödet, élted, a régit teljesen kitörli a rendszer, ill. csak annyira jegyzi meg, hogy azt (egy évig) senkinek nem lehet használni. Azután, ha ilyen üzenetet kaptam, csak annyit válaszoltam, „motherfucker­­ report you”, merthogy van egy ilyen részleg, ahol feljelentheted a különböző típusú vájd­ótöröket, AOL-KGB, persze (Moral­) kommunista múltamból adódóan nem igazán csempionáltam ezt a műfajt, de igazi senki válasz. Gyakran mire begépeltem, a vájolétör már nem is volt online. Riszki biznisz, gyorsan kell cselekedni. Hogy a virtuálisban nem lehet megsimogatni, megcsókolni, meg..., meg egyebeket, ezt mondják. Mit mondjunk ezeknek. Egyébként ez pragmatikus fajta, vagy mi­lyen? Romantikus? Mi az, hogy fajta. Mondjuk, ha pragma­tikus, azt lehet mondani, mondd a szempontjaidat, ennél jobb hely nincs a randi megszervezésére, a tökéletes nő/férfi kivá­lasztására. Tehát New Yorkban vagy, férfi, és max. egy hét múlva olyan nővel akarsz találkozni, aki 30 év alatti, New York-i, él-hal Foucault és Dosztojevszkij munkásságáért, és mivel nem szereted a zsákbamacskát, előzőleg teljes alakú JPEG image-et küld magáról, és a Frick múzeum átriumában a szökőkút mellett szeret üldögélni, akkor nincs más teendőd, mint belevetni magad a több tízmilliós AOL profile adatbá­zisába a kitűnően megalkotott, komoly precizírozásokra ké­pes search engine-nel, és egy perc alatt rá(juk)bukkansz. Ha nem, akkor nincs is ilyen nő. Kicsit lejjebb kell szállnod, mi­­simókus. Néhány kritériumot visszavenni. Hát nem azt mond­tad, hogy pragmatikus vagy? Ha meg romantikus, akkor kapcsold ki a gépet. Egy idő után úgyis rájössz, hogy tévedtél. Visszakapcsolod, belogolsz, és rákattintasz a „People Con­nection” ikonra. Jelenlét-metafizika. Hogy szeretkezel-e és hogyan, hányszor, hánnyal, mennyi ideig, gyakorisággal, hogy érzed-e azt az érzést, amikor találkozik a tekintetetek, vagy amikor a La Lanternában véletlenül összért a térdetek az asztal alatt, hogy könnybe lábad-e a szemed a boldogságtól egyszerűen azon, hogy létezik és te szeretheted, és itt van, és hozzád beszél, és nem is tudja, milyen drága kincs - abban téged nem fog megakadályozni semmilyen technikai innová­­ ció, informational superhighway, agyonmediatizált nemline­ áris virtualitás, a létfeledettség világéjszakája, de nem erőszak, ha úgy érzed, hogy minden szar, ne menj a chat roomba se. DottiDotti@aol.com 12­7

Next