Beszélő, 1997. július-december (3. folyam, 2. évfolyam, 7-12. szám)
1997. november / 11. szám - BESZÉLŐ-BESZÉLGETÉS - Révész Sándor - Szekfű András: Nekem az Aczél megengedte - Beszélgetés Hreskó Jánossal
térhettem volna. Ez az ÁVH nagy jótéteménye velem szemben, hogy a leveleket elkapdosták, csak egyet kézbesítettek Aczélnak, és egy másikat, ki tudja, miért, Vas Jutkának, így most már soha nem tudja meg senki, hogy kinek küldtem és kinek nem. Nem kell magyarázkodnom. Miért pont Svédországba mentél? A feleségemnek az volt a mániája, hogy ha Magyarországon kívül valahol tudna élni, az Skandinávia. Először tényleg úgy tűnt, hogy egyszerűbb lett volna Németországban, ahol a lányomat is hagytuk, a nyelvet is beszéltem, és éppen akkor a televízióban egy filmet is vetítettek az én főiskolai tanítási módszeremről, de végül is szerencsénk volt, hogy Svédországba mentünk, mert Németországban azért nem lehettem volna olyan főiskolai vezető, amilyen Svédországban lettem. Stockholmban éppen akkor alakult a színház- és filmművészeti főiskola, s nem volt hozzá tanár. Mert Nyugaton tényleg úgy van, hogy aki tudja, az csinálja, aki nem tudja, az tanítja, s a tanításra nem volt ember. Fölvettek óraadónak, majd a diákok szavazatai alapján három évre megkaptam a tanszéket, és három év után véglegesítettek. Ugye, ’68 után voltunk, a diákok szavaztak mindenről. A svéd „szocializmus” legbőkezűbb korszakában voltunk, a csúcsponton, épp akkor kezdett romlani a helyzet, amikor mi megérkeztünk. Jelentkezni kellett a rendőrségen, és rögtön be lehetett iratkozni a nyelvtanfolyamra, fizetéssel, laboratóriummal, mindennel, és ott naponta hat órát csak svédül lehetett beszélni. 1970 nyarán kezdtük, odajártunk egészen karácsonyig, és közben megalakult az iskola, és ’71 januárjában már tanítottam. Itt lettem rektorhelyettes, rektor, innen mentem nyugdíjba, és most egy nyugdíjas rektor vagyok. Teljes svéd nyugdíjjal, úgyhogy nem kell engem sajnálni. De azért dolgozol? Évente egyszer csinálok nekik egy vagy két tanfolyamot, és hát dolgozom itthon is, a pesti főiskolán. Svédországban dokumentumfilmeket csináltál. Már rögtön az elején arról a csoportról, amely a nyelvtanfolyamon összejött. Egész jó, kár, hogy svédül van, és fordításban nem él, mert éppen azt az állapotot mutatja, amikor a legkülönbözőbb bevándorlók, tényleg gyönyörű, vegyes társaság egy új nyelven találkozik. Játékfilmet nem csináltál. Azt nem, tévéjátékot csináltam a Mrozek-darabból, Az emigránsokból. Neked van legalább három éned. A művész, a pedagógus, a politikus. Svédországban nyilvánvalóan a pedagógus dominált. De lett volna egy másik lehetőség is. Bekapcsolódhattál volna a 68-as kelet-európai emigráció közéletébe, kiírhattad volna, kibeszélhetted volna magadból az indulataidat, tapasztalataidat. Nyilván lett volna rá kereslet. Nem is kísértett meg ez a lehetőség? Én itthon is csak a szakmán belül politizáltam, kint meg egyáltalán nem voltak ilyen ambícióim. A rendszerváltás idején nem kaptál Magyarországon ajánlatokat? Milyen ajánlatokat? Hát szakmai vagy politikai ajánlatokat. A főiskolán kívül szakmai ajánlatként hívtak a Magyar Mozgókép Alapítványba, de nem mentem, mert egyáltalán nem értek egyet azzal, ahogy az működik. Politikai ajánlat nem volt, de egyébként is a rendszerváltás idején én a svédországi karrierem csúcsán voltam, akkor lettem rektor, nem is igen voltam itt, amikor a pártok alakultak. Elég nagy tülekedés volt a pártok körül, nem hiányoztam én ott.