Beszélő, 1997. július-december (3. folyam, 2. évfolyam, 7-12. szám)
1997. november / 11. szám - BESZÉLŐ-BESZÉLGETÉS - Révész Sándor - Szekfű András: Nekem az Aczél megengedte - Beszélgetés Hreskó Jánossal
Ezért hivatalosan igyekeznek „finoman” korlátozni a zsidók szerepét. Mindez könnyen előkészíthet egy „lengyel" megoldást, mikor a húszmilliós Lengyelország társadalmi bajaiért a maradék huszonkétezer zsidót tették felelőssé. Azt mondják: „nálunk ez lehetetlen”? Én nem így érzem... ...És különben sem akarok úgy járni, mint jó ismerősöm, akit negyvennégyben Auschwitzba vittek. Mikor válogatás után bekerült a lágerbe és levetkőztették, a lengyel zsidó kápó ordítva vert végig gumibotjával egészséges fiatal testén: „Te piszkos magyar, te még kakaót és kalácsot zabáltál Pesten, mikor az én szüleim már rég a füstbe mentek!" Pedig „kakaó és kalács” volt számomra Pesten. Megdolgoztam érte, de most már, hogy alapdolgokban nem értek egyet, szégyen volna élveznem olyan jövedelmet, amit csak addig éreztem jogosnak, amíg úgy hittem, hogy a valóságról és az igazságról beszélhetek őszintén. Egy autónyi holmit hoztunk magunkkal. Minden ingó és ingatlan vagyonomat, amit az elmúlt időben szereztem, otthon hagytam. Végül kérdezhetnék, miért nem otthon mondtam le mindenről? Másfél éve foglalkoztat a gondolat. Úgy érzem, gyermekeimet nem büntethetem döntésem konzekvenciáival. Nekik biztosítani kívántam a szabad döntés jogát, még akkor is, ha itt nekem emberileg és szakmailag, anyagilag és nyelvileg egyaránt újra kell kezdenem a nulláról. Ezt a levelet elküldöm néhány olyan embernek, akikkel együtt dolgoztam. Kérem őket, hogy ha másokat is érdekel döntésem oka, a fentiek szellemében tájékoztassák őket. Lehet, hogy karrierista voltam. Lehet, hogy kihasználtam vagy kihasználták azt, hogy a Vasvirág és a főiskolai eredmények következtében minden táborban elfogadtak. Sok káder „kiszállt”, nem bírta tovább, vagy nem tűrték tovább ’68 után. Ki így, ki úgy. Tömpe András, Péter György öngyilkos lett. Utánad nem sokkal Aczél másik filmes kulcsemberének, Újhelyi Szilárd filmfőigazgatónak is elege lett az egészből, de ő azért megmaradt a magyar állam szolgálatában, és úgy ment kipihenni a filmes harcok fáradalmait UNESCO-követnek Párizsba. Csehszlovákiából és Lengyelországból kiáramlott s javarészt bekapcsolódott a nyugati közéletbe vagy legalább az emigrációs közéletbe egy nagy értelmiségi, politikai emigráció. Te viszont nem kapcsolódtál bele semmibe. Svédországba mentél új pályát kezdeni negyvennégy évesen a névtelen, kezdő bevándorlók között. Nekem be kellett látnom, hogy én nem lehetek olyan, mint egy orvos vagy mérnök, akinek megvan a maga véleménye, de attól teljesen függetlenül gyógyíthat, tervezhet, dolgozhat. Én mint filmrendező, stúdióvezető, főiskolai vezető ideológiai hatalom is voltam. Dárday Istvánt sokadszorra sikerült fölvetetnem a főiskolára, mert mindenféle ideológiai és származási kifogás volt ellene, és egy vizsgafilmjére azt mondtam, hogy nézze, ezt a filmet ráér megcsinálni akkor, amikor megkapta a diplomát, magának is fontos a diploma, csináljunk egy másik filmet, és ezt tegye el. És miután ezt mondtam, hirtelen rájöttem, hogy lassanként már nem azért mondom ezt neki, mert őt féltem, hanem azért, mert magamat óvom. Mert nem hiányzik, hogy megint egyszer behívjon az Aczél. Rájöttem, hogy okosabb, ha én nem kötök az emberek helyében kompromisszumot mint csoportvezető vagy mint főiskolai vezető: döntsék el ők, meddig mennek el. Nőjenek föl, én befejeztem. De Magyarországon én ezt nem tudom befejezni, én ebből nem tudok idehaza kilépni, mert akkor a lányaim nem jutnak be az egyetemre. Én pedig, ha nem akarok vezető lenni, ideológiai hatalom lenni, akkor még filmrendező sem lehetek, csak várhatom, hogy mikor bocsátanak meg nekem. És akkor megírtam azt a nevezetes búcsúlevelet. A búcsúlevelet a magam naiv módján feladtam külföldön harminchat példányban, harminchat címre, mindegyikhez írtam kézzel egy kis személyhez szóló kiegészítést, mindezt akkor, amikor még határidőn belül voltam, tehát büntetlenül vissza- Stockholm, 1970. július 28. I