Beszélő, 1998. január-március (3. folyam, 3. évfolyam, 1-3. szám)
1998. január / 1. szám - BESZÉLŐ ÉVEK 1970 - Lázok János: "Az év könyve" - Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér
Lázok János „AZ ÉV KÖNYVE” SÜTŐ ANDRÁS: ANYÁM KÖNNYŰ ÁLMOT ÍGÉR Frissen megjelent Sütő András-monográfiájában Ablonczy László - Dos Passos, Sartre és Camus prózájával összevetve - a következőkben véli megragadhatónak a Sütő-mű sajátos szerkezetét, az Anyám könnyű álmot. ígér epikus mozaikjaiból összeálló mű egész fő szervezőelvét: „Az apró történetek, emberi sorsok a kollektív irányába utalnak. Az említett szerzőknél az Én áll a központban, Sütő András a kis epizódokkal a Sokak életét építi fel. [...] Az életben maradás kicsi győzelmeit említettük; ez is olyan világnézeti-esztétikai pont, ahol Sütő András műve alapvetően különbözik a francia újprózától.” A korabeli kritika szintén az epikus részletekből összeálló társadalomkép teljességét emelte ki a mű legfőbb erényeként, és joggal, valóban kivételes jelentőségű a naplójegyzetekben ábrázolt valóságnak ez az epikus vetülete, hiszen - hogy csak a legfontosabbat említsük - az erdélyi-romániai magyar irodalomban ez a könyv az első híradás az ötvenes évek törvénytelenségeiről, az erőszakos téeszesítés - erdélyi szóhasználattal, kollektivizálás áldozatairól. E méltatások relevanciáját pillanatig sem vitatva, a következőkben a Sütőműben megnyilvánuló lírai én megnyilatkozásaival szeretnék foglalkozni, még pontosabban azzal a kerettörténettel, amely jóval több, mint az epikus részleteket laza szerkezetté összefűző lírai kötőanyag. A líraiság itt a műfajt is meghatározó formateremtő elvvé válik: az Anyám könnyű álmot ígér azért naplóregény, mert narrátora külső szemlélőből fokozatosan lírai alannyá tűnik át - az alkotó belép a képbe, sorsa, személyisége részévé válik a szülőfaluról készülő számbavételnek. A mű kerettörténete látszólag egyszerű: a gyerekként városi iskolába, majd a falutól még távolabb eső közéletbe emelkedő fiatalember - a naplóregény lírai alanya - huzamosabb időt tölt otthon szülőfalujában, szülei, rokonsága körében, hogy számba vegye a távozása óta eltelt negyedszázad, a negyvenes-ötvenes évek változásait kívül és belül, saját benső világában is: „Szakadt szál után kutatok, melynek gomolyagja elgurult valahol a gyermekkor bokrai között. A fonál apám hányatott életének útjait jelzi a századfordulótól máig, amikor is egyre nehezebb eligazodnom szorgalmának kényszerű sokféleségében. Nemcsak tudom, enyhe sajogással érzem is, hogy eltávolodtam tőle. Míg mellette voltam, és egy helyett kettőt lépve, a fejtartásomat is hozzá igazítva, csikóként mindig a nyomában loholtam [...] otthonosabb voltam a gondolatai között. Fél szavából is értettem, mi a teendőm, merre kell indulnom. Talán éppen ez sajog bennem: a félszavas megértés hiánya. Falat emelt közénk az idő.” Az Anyám könnyű álmot ígér legszebb epikus részei, a fölidézett gyermekkori emlékek, a közeli és távoli rokonok sorra látogatása, a világítás és a halotti tér, a névnapozás és a karácsonyi kántálás közösségi rítusai ugyanakkor lírai variációk egy témára: e hajdani otthonosság újrateremtésének kísérletei. Ahhoz azonban, hogy a hazatérőből hazaérő lehessen, a naplóregény lírai alanyának vállalnia kell a szembesülést azzal a világgal, amelyből távozásakor kétszeresen is kiszakadt: előbb iskoláztatása révén, majd közéleti szerepvállalásával a hagyományos paraszti életmódot gyökeresen felforgató ötvenes évek idején. „Mint egy árnyékból szőtt vigyori ördög, ott ül közöttünk a MEGTÖRTÉNT. Kerülgetjük ügyesen a szavainkkal, de hiába, beveszi magát a mozdulatokba. B. [az író frissen szabadult barátja] a még alig serkedő haját simogatja. C. unokaöcsém két házzal odébb - a nádvágás emlékeképpen - viharfogó marokkal gyújtja a gyufát szélcsendes helyen is. [...] G. - kit az ötvenes években gabonabeszolgáltatási galiba miatt ítéltek el - egy hasonlattal gyarapodott, s valahányszor fúj a szél, megállapítja: »olyan éles, mint az osztályharc«. És nevet hozzá diadalmasan. [...] B. barátom is nevet, de azzal a kijelentéssel folytatja, hogy ő bizony elköltözik a faluból. Mondom: nem teszi jól, hogy itthagyja a szülőfalut, még ha sok is a bakter és a gond. -Te is elköltöztél - mondja csöndes ítéletként. Érzem a hangján, hogy itt minden van, csak föllebbezés nincsen. - De talán jól tetted - teszi hozzá hosszan rám tekintve. Talán? A megbocsátó bizonytalanság szava az előbbinél is szigorúbb ítéletként hangzik. Lendületes ölelkezéssel búcsúzunk el egymástól.” [116-117.] 80