Beszélő, 1998. január-március (3. folyam, 3. évfolyam, 1-3. szám)
1998. január / 1. szám - BESZÉLŐ ÉVEK 1970 - Bikácsy Gergely: Álmodozás nélkül
volt... Azt mondják majd, Werbőczy István szörnyeteg, vérbe fojtotta a szegények forradalmát. Holott mostantól kezdve te mondod ki az ítéletet. Mi csak végrehajtjuk.” Hadd idézzem még Lőrinc papnak (az 1969. évet összefoglaló cikkben is említett) visszhangos mondatát: „Én nem a vereségtől félek, hanem, hogy győzünk.” Mondom, a bemutató már nem keltett olyan izgalmakat, mint két éve a novella - talán a közben eltelt idő, Csehszlovákia megszállása, a mozitermeken kívüli események is ritkábbá tették a levegőt. „Az idestova két éve megjelent filmnovella markáns és szaggatott ritmusú, tragikus mélységeket felvillantó látomássor volt - a belőle készült film mégis elmaradt várakozásaink mögött. Pontosabban: más lett a forradalmi pátosz dialektikájának elemzési kísérlete. Kísérlet a hit és a kiábrándulás, a meggyőződés és a szkepszis párharcának vizsgálatára.” Almási találóan „passió-látásmódról” beszél. A film nem képes feltárni a történelmi tapasztalatok egymásra rakódó rétegeit, a hit és szenvedély dialektikáját. Igaz, ez ott bujkál Dózsa és Lőrinc barát vitájában, előrevetíti Werbőczy győzelmét. A vezérek és katonák „a lehetetlenség és a szükségszerűség ollójába kerülnek”. Almási megbecsüléssel beszél Sára tömegjeleneteinek egyik álomszerű, elmosódó rétegéről, de a hagyományos történelmi filmekbe illő látványos képsorok már jóval kevésbé tetszenek neki. „Az előbbi vízió, az utóbbi csak kép”, hangsúlyozza. (Filmkultúra, 1970. 3. sz.) Érdekes Dobai Péter cikke is: „Az alkotók nem fordultak szembe saját történelmükkel és azzal a tudással, amit belőle merítettek. Túlságosan emlékeztek az írott Dózsára, és nem merték azt elfelejteni egy lehetséges, egy ma megtanulható Dózsáért. (...) Egyrészt a szavak drámaiságát fellazította a képsorok autonóm epikája vagy regényesen gazdag motivációja (s ezzel megkezdődött az elfilmetlenedés), másrészt a szigorú kompozíciót - hogy ti. a megvert, elfogott és a halálos ítéletre váró Dózsa emlékezetéből bontakoztatták ki a történéseket - a filmábrázolás szempontjából hatálytalanította az a megoldás, hogy ebbe a szuverén emlékezetbe belefényképezték az események konvencionális, a krónikás logikája szerinti megjelenítését. (...)” „Tettnek számít, hogy van. A forradalomról gondolkodik, s ezt azért kell tettnek tekintenünk, mivel Közép-Európában a forradalom történelmi hiányában és félbenhagyottságaiban élesen mást jelent, mint tőlünk keletre vagy nyugatra.” „Amit én az ítélet történelemábrázolásánál reklamáltam, korántsem e tények tagadása (ezt teszi a felületes romantika), hanem a tényeket vindikáló objektív adottságoknak az érzékeltetése. Mert Csoóri és Kósa ezeket nem érzékeltetik. Az ő képük a forradalomról így torzul egy kiúttalan, örök tragédia képévé. Nem én kérem számon a történelmietlen aktualizálást, ők ábrázolják történelmietlenül a Dózsa-féle helyzetet. Főként azért, mert csak a forradalom szubjektív oldalára teszik a hangsúlyt, olyan folyamatnak ábrázolva a forradalmat, amelynek az alfája és ómegája a forradalmi tömegek, illetve a forradalmi vezérkar akarata, elszántsága, hűsége a forradalmi eszmékhez. Pedig a forradalom - ez a marxista forradalomelmélet veleje - mindenekelőtt objektív folyamat. Engels a német parasztháborúról szóló értékelésének előszavában egészen addig megy, hogy kijelenti: a szubjektív oldal, »a korszak politikai és vallási elméletei nem okai, hanem eredményei« az ország gazdasági állapotának, »a korban elért fejlettségi fokának«. Egy műalkotás persze nem tanulmány, nem lehet rajta számon kérni egy ökonómiai és szociális analízist. De az objektív viszonyok érzékeltetését igenis meg lehet követelni, mert ha ez az oldal eltűnik a látószögünkből, akkor a szubjektív oldal is eltorzul. A vezér, aki győz, mitikus hőssé, a Történelem felett álló istenséggé növekszik, ha megveszít, árulóvá vagy gonosztevővé, hitehagyottá kell hogy törpüljön. De egyik sem igaz. Ezen a mérlegen nem mérhető egy forradalmár se: a forradalmakat nem a vezérek csinálják, és nem is egyszerűen az ő bűnük, ha azok eltorzulnak. Szerepük lehet óriási, de csak attól, hogy felismerik az objektív helyzetet, annak is a szükségleteit. Mint ahogy tévedéseik is messze kihatnak, ha képtelenek ennek a felismerésére. De az egyben azt is jelenti, hogy teljesítményüket mérni csak az objektív viszonyokon lehet, azon, hogy mit ismernek fel, és mit ismernek félre. Kósa és Csoóri Dózsát nem ezen méri. Ezt a legfrappánsabban a Werbőczyvel való beszélgetéseiben lehet látni.” (Irényi Péter, Filmkultúra, 1969/1.)