Beszélő, 1998. január-március (3. folyam, 3. évfolyam, 1-3. szám)

1998. január / 1. szám - BESZÉLŐ ÉVEK 1970 - Bikácsy Gergely: Álmodozás nélkül

volt... Azt mondják majd, Werbőczy István szörnyeteg, vérbe fojtotta a szegények forradalmát. Holott mostantól kezdve te mondod ki az ítéletet. Mi csak végrehajtjuk.” Hadd idézzem még Lőrinc papnak (az 1969. évet össze­foglaló cikkben is említett) visszhangos mondatát: „Én nem a vereségtől félek, hanem, hogy győzünk.” Mondom, a bemutató már nem keltett olyan izgalma­kat, mint két éve a novella - talán a közben eltelt idő, Csehszlovákia megszállása, a mozitermeken kívüli események is ritkábbá tették a levegőt. „Az idestova két éve megjelent filmnovella markáns és szaggatott ritmusú, tragikus mélységeket felvillantó látomás­sor volt - a belőle készült film mégis elmaradt várakozásaink mögött. Pontosabban: más lett­ a forradalmi pátosz dialek­tikájának elemzési kísérlete. Kísérlet a hit és a kiábrándulás, a meggyőződés és a szkepszis párharcának vizsgálatára.” Almási találóan „passió-látásmódról” beszél. A film nem képes feltárni a történelmi tapasztalatok egymásra rakódó rétegeit, a hit és szenvedély dialektikáját. Igaz, ez ott bujkál Dózsa és Lőrinc barát vitájában, előrevetíti Werbőczy győzelmét. A vezérek és katonák „a lehetetlenség és a szükség­­szerűség ollójába kerülnek”. Almási megbecsüléssel beszél Sára tömegjeleneteinek egyik álomszerű, elmosódó rétegéről, de a hagyományos tör­ténelmi filmekbe illő látványos képsorok már jóval kevésbé tetszenek neki. „Az előbbi vízió, az utóbbi csak kép”, hangsú­lyozza. (Filmkultúra, 1970. 3. sz.) Érdekes Dobai Péter cikke is: „Az alkotók nem fordul­tak szembe saját történelmükkel és azzal a tudással, amit belőle merítettek. Túlságosan emlékeztek az írott Dózsára, és nem merték azt elfelejteni egy lehetséges, egy ma megtanul­ható Dózsáért. (...) Egyrészt a szavak drámaiságát fellazítot­ta a képsorok autonóm epikája vagy regényesen gazdag mo­tivációja (s ezzel megkezdődött az elfilm­etlenedés), másrészt a szigorú kompozíciót - hogy ti. a megvert, elfogott és a halá­los ítéletre váró Dózsa emlékezetéből bontakoztatták ki a történéseket - a filmábrázolás szempontjából hatálytalanítot­ta az a megoldás, hogy ebbe a szuverén emlékezetbe bele­fényképezték az események konvencionális, a krónikás logi­kája szerinti megjelenítését. (...)” „Tettnek számít, hogy van. A forradalomról gondolko­dik, s ezt azért kell tettnek tekintenünk, mivel Közép-Euró­­pában a forradalom történelmi hiányában és félbenhagyottsá­­gaiban élesen mást jelent, mint tőlünk keletre vagy nyugatra.” „Amit én az ítélet történelemábrázolásánál reklamál­tam, korántsem e tények tagadása (ezt teszi a felületes romantika), hanem a tényeket vindikáló objektív adott­ságoknak az érzékeltetése. Mert Csoóri és Kósa ezeket nem érzékeltetik. Az ő képük a forradalomról így torzul egy kiúttalan, örök tragédia képévé. Nem én kérem számon a történelmietlen aktualizálást, ők ábrázolják történelmietlenül a Dózsa-féle helyzetet. Főként azért, mert csak a forradalom szubjektív oldalára teszik a hangsúlyt, olyan folyamatnak ábrázolva a forradalmat, amelynek az alfája és ómegája a forradalmi tömegek, illetve a forradalmi vezérkar akarata, elszántsága, hű­sége a forradalmi eszmékhez. Pedig a forradalom - ez a marxista forradalomelmélet veleje - mindenekelőtt objektív folyamat. Engels a német parasztháborúról szóló értékelé­sének előszavában egészen addig megy, hogy kijelenti: a szubjektív oldal, »a korszak politikai és vallási elméletei nem okai, hanem eredményei« az ország gazdasági állapotának, »a korban elért fejlettségi fokának«. Egy műalkotás persze nem tanulmány, nem lehet rajta számon kérni egy ökonómiai és szociális analízist. De az objektív viszonyok érzékeltetését igenis meg le­het követelni, mert ha ez az oldal eltűnik a látószö­günkből, akkor a szubjektív oldal is eltorzul. A vezér, aki győz, mitikus hőssé, a Történelem felett álló istenség­gé növekszik, ha meg­veszít, árulóvá vagy gonosz­tevővé, hitehagyottá kell hogy törpüljön. De egyik sem igaz. Ezen a mérlegen nem mérhető egy forradalmár se: a forradalmakat nem a vezérek csinálják, és nem is egyszerűen az ő bűnük, ha azok eltorzulnak. Szerepük lehet óriási, de csak attól, hogy felismerik az objektív helyzetet, annak is a szükségleteit. Mint ahogy tévedé­seik is messze kihatnak, ha képtelenek ennek a felis­merésére. De az egyben azt is jelenti, hogy teljesítmé­nyüket mérni csak az objektív viszonyokon lehet, azon, hogy mit ismernek fel, és mit ismernek félre. Kósa és Csoóri Dózsát nem ezen méri. Ezt a legfrappánsabban a Werbőczyvel való beszélgetéseiben lehet látni.” (Irényi Péter, Filmkultúra, 1969/1.)

Next