Beszélő, 1998. január-március (3. folyam, 3. évfolyam, 1-3. szám)
1998. január / 1. szám - BESZÉLŐ ÉVEK 1970 - Bikácsy Gergely: Álmodozás nélkül
Bikácsy Gergely ÁLMODOZÁS NÉLKÜL Parabolák éve lett az 1970-es, sőt az egész most következő évtizedre ez az ábrázolásmód válik jellemzővé. A filmek egyre inkább másról szólnak majd, mint amiről „első síkjuk”. Annak, aki érteni akarta őket, otthonosan kellett mozognia a metaforák és jelképek világában, de ezek a beavatottak csak a premier első néhány napján tudták megtölteni a mozit. Ekkoriban kezdődött a nézőszám lassú (majd gyorsuló) csökkenése. A kelet-európai filmtörténet sohasem szűkölködött parabolákban, de korábban leginkább a cseh film (Ünnepségekről és vendégekről; Százszorszépek; Tűz van, babám!; A nap vége) jeleskedett e műfajban. A magyar film a hetvenes években fordult szinte fővonalában is az áthallások-utalások-átfedések módszeréhez. Épp most, 1970-ben dőlt el véglegesen, hogy többrendbeli átdolgozások, vágások kozmetikázása után sem kerülhet a nézők elé a ’69-ben készült A tanú. Bacsó már a kitörést forgatja, amely egy (karrierista hajlamoktól sem mentes) tehetséges munkásfiú és egy egyetemista lány kudarcba fulladt szerelméről szól. Bacsó ekkor nyilván még mindig abban bízik, hogy a A tanút előbb-utóbb mégiscsak be lehet mutatni, mert optimistán nyilatkozik: „Úgy vélem, a politikai és kulturális légkör minden lehetőséget megad arra, hogy nyíltan, őszintén és élesen felvessük a legaktuálisabb társadalmi konfliktusokat, folytassuk a magyar film legértékesebb, felelős közéleti vonulatát.” (Filmvilág, 1970. július 15.). Herskó János, az egyik legtöbb lehetőséggel rendelkező magyar filmrendező, stúdióvezető és filmfőiskolai rektorhelyettes nyilván nem így tapasztalta: ez év nyarán családjával együtt külföldön maradt. (Lásd a Beszélő novemberi számát.) Nemsokára mások, a Balázs Béla Stúdióban induló fiatalok, Sipos István, Ventilla István és Magyar Dezső, az Agitátorok és a Büntetőexpedíció nagy tehetségű alkotói is, „disszidálnak”. Nyilván e fejlemények is közrejászottak abban, hogy a filmrendezők (mint sok író is) kissé elrejtették gondolataikat. A magyar hetvenes éveket a parabola majdnem annyira meghatározta, mint a cseh filmeket a prágai tavasz előtt s még egy rövid ideig utána. Pár évvel ezelőtt a Szegénylegények nyitotta meg a parabolák sorát, de azt kevesen hitték volna, hogy nemcsak bizonyos tabunak számító nagy történelmi események, de nemsokára bármilyen mai probléma ábrázolásához is némi rejtjelezés szükségeltetik. Pedig így lett. S volt ebben valami szívet melengető is: az összekacsintás élménye, jelbeszéd a néző és az alkotó között: „mi tudjuk, te is tudod”, sőt „még a hatalom is tudja”. A hatalomnak az alkotók szemrebbenés nélkül azt hazudhatták, hogy nem, dehogyis utal másra a film, nincs itt semmiféle áthallás. A hatalom hol elhitte e védekezést, hol nem, általában nem, de azért betartotta a játékszabályokat. Amíg a függöny nem csapódott össze, „úgy tett, mintha hinné”. Amikor meg összecsapódott, például A tanú esetében, kifelé úgy tett, mintha nem is létezne ilyen film. „Egyre több az olyan filmünk, mely az álom és valóság, fikció és realitás között lebeg” - írja Almási Miklós Ünnepi gondokról - munkaruhában című áttekintésében (Filmvilág, 1970. 6. sz.) Az ünnep, amelyre Almási cikkének címe utal, természetesen a felszabadulás 25. évfordulója volt, amelyet a szokottnál is erőltetettebb külsőségekkel és propagandával készítettek elő. De januárban máris kicsit ünneprontó hangulatú film került a mozikba, az Egy őrült éjszaka. „Groteszk közjáték egy közért-üzletben” címen a filozófus Fehér Ferenc ír Kardos Ferenc bűnügyi filmnek álcázott szatírájáról. Rögtön cikke elején elárulja az olvasóknak, hogy másról van itt szó, nem közértről és nem krimiről... (Filmvilág, jan. 1.) Az Egy őrült éjszakának - bár úgy tudom, sohasem hasonlították össze a két művet - sok közös vonása van a Komámasszony, hol a stukker? című Görgey Gábor-színművel, azt sem illett túldicsérni. A filozófus Fehér Ferenc hiába tárgyalt a megbecsüléssel, a napilap-kritikusok kedvezőtlenül fogadták a filmet. B. Nagy László, már az őszi pécsi fesztivál-összefoglalóban, ekként vélekedett róla: „éles polémia fogadta, gyaníthatóan azért, mert sanda politikai allegóriát véltek kiolvasni belőle. A film persze valóban nem a közértről szól, de még kevésbé tekinthető a társadalom általános modelljének.” A „másról van szó” hangulata annyira eluralkodott a magyar filmeket közelről s szinte belülről érteni szeretni vélő nézőkben, hogy Sándor Pál Szeressétek Odor Emíliát című