Beszélő, 1998. április-június (3. folyam, 3. évfolyam, 4-6. szám)
1998. április / 4. szám - BESZÉLŐ ÉVEK 1973 - Szalai Pál: Chile - 1973 (és ami azóta van)
Szalai Pál CHILE - 1973 (ÉS AMI AZÓTA VAN) Tagadhatatlan tény, hogy az 1989 utáni átalakulásban nem került sor igazságtételre. Az 1947-63 között elkövetett bűnök miatt a diktatúra egyetlen tisztségviselőjét sem vonták felelősségre. Ez baj. A jobboldal ezt ki is használja, és miközben bután üvöltözik a kormányzat „liberálbolsevizmusa” ellen, arra joggal mutat rá, hogy itt a bűnök - szemben a nácizmus és a nyilasság bűneivel - büntetlenek maradtak. De jogos hiányérzetünk és erkölcsi aggályaink mellett próbáljuk elképzelni: mi lenne, ha Biszku Bélának hívnák a magyar hadsereg főparancsnokát! Márpedig éppen ehhez hasonló helyzet állt fent mindmáig Chilében, ahol a hadsereg főparancsnoka egészen mostanáig Pinochet „tábornok” volt. Pinochet gyilkos: legalább 3000 - egyes adatok szerint 40 000 - ember vére szárad a lelkén. Ez sokszorosa az 1956 utáni megtorlás áldozatszámának. Akik erre a jobboldalról felüvöltenének, de hát ezt megelőzően Chilében bizonyára vörös terror dúlt, és a fehér terror csupán annak a retorziója volt, azokat tájékoztatom, hogy 1970-73 között Chilében nem volt semmiféle terror, hanem tökéletes demokrácia. Allendét nemhogy diktátornak nem tekinthetjük, de szinte „mamlasznak” nevezhetnénk: tűrte, hogy a szeme előtt szerveződjék meg egy katonai ellenforradalom. De ne nevezzük őt mamlasznak: a szó jó értelmében vett idealista volt. Akárcsak Nagy Imre. „Oly korban élünk”, mikor az ilyen embereket meggyilkolják. De hát miért volt „szükség” erre az ellenforradalomra? Hát semmit se csinált Allende 1970-73 között? De bizony igen: törvényeket fogadtatott el (mindenfajta erőszak nélkül) a parlamenttel, melyek földet adtak a parasztságnak, (kártérítés ellenében) államosították a külföldi iparvállalatok, a bányák és a bankszektor egy részét, és mindenekelőtt ingyentejet adott a chilei gyerekeknek. Lehetséges, hogy mindez valakinek nem tetszik (nekem igen), de azért ilyesmikért talán mégsem kellene a vérnek patakokban folynia, ugyebár? Fájdalom, 1973. szeptember 11. — ideológiailag pontos tükörképe volt 1968. augusztus 21-nek. 1968. augusztus 21-én az derült ki: a Szovjetunió vezetőivel nem lehet vitatkozni, mert ők mindenfajta szabadságot „polgárinak” bélyegeznek, és az elnyomást a „szocializmus” szükségszerű velejárójának tartják. Holott korábban már kibontakozott a sztálinizmus bírálata, mely radikálisabb formában arra a következtetésre jutott, hogy a szovjet „szocializmus” nem szocializmus, mert egy új osztálytársadalmat alakít ki. 1973. szeptember 11. viszont azt bizonyította be, hogy az USA által képviselt polgári liberalizmussal sem lehet vitatkozni, mert csak addig tartja tiszteletben a szabadságjogokat, amíg valaki a „Szent Magántulajdonhoz” nem nyúl. Ettől a ponttól kezdve már nem liberális, hanem vérengzeni kezd. Mármost nagyon nehéz ilyen világban élni annak, aki a liberalizmusban és a szocializmusban az újkori felvilágosodás két ágát látja, melyeknek vitatkozniuk kell egymással, de egymás ellen harcolni nem. Hiába vágják a pofámba, nem tudom hányadszor - ezúttal liberális oldalról -, hogy „nincs harmadik út”, ha én egyszer mindkettőt rossznak tartom, és e sejtésemet a valóság fájdalmas módon igazolja. A helyzet igazán alkalmas arra, hogy a politikát végképpen megutáljam. Paradox módon a Jaurésék, Nagy Imrék, Allendék mártíruma, a Kriegelek, Bibók, Kéthlyk szenvedései tartják bennem a lelket. „Nincs harmadik út” - én ezt a kommunistáktól hallottam először 1947-48-ban. Nem kell ecsetelnem, hova jutottunk vele. Most ugyanaz hangzik el a másik oldalról. Hangoztatói nézzék végig a történelmet: nem akkor csúsztunk-e mindig félre, amikor ez a mondat elhangzott? Nem volt „harmadikutas” Jézus Krisztus, Erasmus vagy Condorcet? És kinek lett igaza? Mi mindent takaríthattunk volna meg, ha az emberiség ezekre a harmadikutasokra hallgat! És még ha igaz volna! Ha csakugyan nem lenne harmadik út! De van csak eltorzult formában. A különféle nemzeti-vallási fundamentalizmusok a harmadik út torzói. (Mint ahogy torz harmadik út volt a fasizmus is - a liberalizmus és szocializmus negatív oldalainak „szintézise”.) Nagy Imre és Németh László 1955-56-ban a harmadik világban még egy újfajta szocializmus megvalósításának terepét látta. Dél-Amerika talán a legalkalmasabb volt erre, hiszen gazdasági viszonyai fejletlenek voltak, viszont politikai kultúráját Európából vette át. Chilét pedig az emelte ki a dél-amerikai országok közül, hogy ott 1973-ig soha diktatura nem volt. Ezen túlmenően a katolikus egyház szerepe Dél-Amerikában egészen más, mint Kelet- Európában: ott a társadalmi progreszszió képviselője, nem pedig a konzervativizmusé vagy éppen a reakcióé. (Allende legfőbb támogatója Henriquez santiagói bíboros érsek volt.)