Beszélő, 1998. április-június (3. folyam, 3. évfolyam, 4-6. szám)

1998. április / 4. szám - BESZÉLŐ ÉVEK 1973 - Szalai Pál: Chile - 1973 (és ami azóta van)

S­z­a­l­a­i Pál CHILE - 1973 (ÉS AMI AZÓTA VAN) Tagadhatatlan tény, hogy az 1989 utáni átalakulásban nem került sor igazságtételre. Az 1947-63 között elkövetett bűnök miatt a diktatúra egyetlen tisztségviselőjét sem vonták fele­lősségre. Ez baj. A jobboldal ezt ki is használja, és miközben bután üvöltözik a kormányzat „liberálbolsevizmusa” ellen, arra joggal mutat rá, hogy itt a bűnök - szemben a nácizmus és a nyilasság bűneivel - büntetlenek maradtak. De jogos hiányérzetünk és erkölcsi aggályaink mellett próbáljuk elképzelni: mi lenne, ha Biszku Bélának hívnák a magyar hadsereg főparancsnokát! Márpedig éppen ehhez ha­sonló helyzet állt fent mindmáig Chilében, ahol a hadsereg főparancsnoka egészen mostanáig Pinochet „tábornok” volt. Pinochet gyilkos: legalább 3000 - egyes adatok szerint 40 000 - ember vére szárad a lelkén. Ez sokszorosa az 1956 utáni megtorlás áldozatszámának. Akik erre a jobboldalról felüvöltenének, de hát ezt meg­előzően Chilében bizonyára vörös terror dúlt, és a fehér ter­ror csupán annak a retorziója volt, azokat tájékoztatom, hogy 1970-73 között Chilében nem volt semmiféle terror, hanem tökéletes demokrácia. Allendét nemhogy diktátornak nem tekinthetjük, de szinte „mamlasznak” nevezhetnénk: tűrte, hogy a szeme előtt szerveződjék meg egy katonai ellenfor­radalom. De ne nevezzük őt mamlasznak: a szó jó értelmében vett idealista volt. Akárcsak Nagy Imre. „Oly korban élünk”, mikor az ilyen embereket meggyilkolják. De hát miért volt „szükség” erre az ellenforradalomra? Hát semmit se csinált Allende 1970-73 között? De bizony igen: törvényeket fogadtatott el (mindenfajta erőszak nélkül) a parlamenttel, melyek földet adtak a parasztságnak, (kár­térítés ellenében) államosították a külföldi iparvállalatok, a bányák és a bankszektor egy részét, és mindenekelőtt ingyen­tejet adott a chilei gyerekeknek. Lehetséges, hogy mindez valakinek nem tetszik (nekem igen), de azért ilyesmikért talán mégsem kellene a vérnek patakokban folynia, ugyebár? Fájdalom, 1973. szeptember 11. — ideológiailag­­ pon­tos tükörképe volt 1968. augusztus 21-nek. 1968. augusztus 21-én az derült ki: a Szovjetunió vezetőivel nem lehet vitat­kozni, mert ők mindenfajta szabadságot „polgárinak” bélye­geznek, és az elnyomást a „szocializmus” szükségszerű vele­járójának tartják. Holott korábban már kibontakozott a sztá­linizmus bírálata, mely radikálisabb formában arra a követ­keztetésre jutott, hogy a szovjet „szocializmus” nem szocia­lizmus, mert egy új osztálytársadalmat alakít ki. 1973. szep­tember 11. viszont azt bizonyította be, hogy az USA által képviselt polgári liberalizmussal sem lehet vitatkozni, mert csak addig tartja tiszteletben a szabadságjogokat, amíg valaki a „Szent Magántulajdonhoz” nem nyúl. Ettől a ponttól kezd­ve már nem liberális, hanem vérengzeni kezd. Mármost nagyon nehéz ilyen világban élni annak, aki a liberalizmusban és a szocializmusban az újkori felvilágosodás két ágát látja, melyeknek vitatkozniuk kell egymással, de egy­más ellen harcolni nem. Hiába vágják a pofámba, nem tudom hányadszor - ezúttal liberális oldalról -, hogy „nincs harmadik út”, ha én egyszer mindkettőt rossznak tartom, és e sejtésemet a valóság fájdalmas módon igazolja. A helyzet igazán alkalmas arra, hogy a politikát végképpen megutáljam. Paradox módon a Jaurésék, Nagy Imrék, Allendék mártíruma, a Kriegelek, Bibók, Kéthlyk szenvedései tartják bennem a lelket. „Nincs harmadik út” - én ezt a kommunistáktól hallot­tam először 1947-48-ban. Nem kell ecsetelnem, hova jutot­tunk vele. Most ugyanaz hangzik el­­ a másik oldalról. Han­­goztatói nézzék végig a történelmet: nem akkor csúsztunk-e mindig félre, amikor ez a mondat elhangzott? Nem volt „har­madikutas” Jézus Krisztus, Erasmus vagy Condorcet? És ki­nek lett igaza? Mi mindent takaríthattunk volna meg, ha az emberiség ezekre a harmadikutasokra hallgat! És még ha igaz volna! Ha csakugyan nem lenne harmadik út! De van­­ csak eltorzult formában. A különféle nemzeti-val­lási fundamentalizmusok­­ a harmadik út torzói. (Mint ahogy torz harmadik út volt a fasizmus is - a liberalizmus és szocia­lizmus negatív oldalainak „szintézise”.) Nagy Imre és Németh László 1955-56-ban a harmadik világban még egy újfajta szo­cializmus megvalósításának terepét látta. Dél-Amerika talán a legalkalmasabb volt erre, hiszen gazdasági viszonyai fejletlenek voltak, viszont politikai kultúráját Európából vette át. Chilét pedig az emelte ki a dél-amerikai országok közül, hogy ott 1973-ig soha diktatu­ra nem volt. Ezen túlmenően a katolikus egyház szerepe Dél-Amerikában egészen más, mint Kelet- Európában: ott a társadalmi progreszszió képviselője, nem pedig a konzervativizmusé vagy éppen a reakcióé. (Allende legfőbb támogatója Henriquez santiagói bíboros érsek volt.)

Next