Beszélő, 1998. július-szeptember (3. folyam, 3. évfolyam, 7-9. szám)
1998. július-augusztus / 7-8. szám - KULTÚRA - "Valaki beszél" - összeállítás Nagy Attila Kristóf emlékére
no VALAKI BESZÉL KÉT INTERJÚRÉSZLET PERSONA GRATA Nagy Atilla Kristóffal Fráter Zoltán beszélgetett Egyszer azt mondtad, hogy nem igazán érzed magad otthon a saját nemzedékedben, a hatvanas évek elején születettek között. Kiben van a hiba? A nemzedékben, amely talán nincs is, vagy benned? Egyrészt eléggé összeférhetetlen pasas vagyok, lehet, hogy más nemzedékben sem érezném igazán otthon magam, másrészt pedig azt hiszem, hogy az én nemzedékemre az jellemző, hogy rendkívül introvertált, tehát befelé forduló, és ez az, amiben igazán különbözünk. Én megpróbáltam az élet legkülönbözőbb területeit is becserkészni, nem csak a szűk irodalmi, szellemi terrénumot, és ez a vitalista szemlélet, azt hiszem, hogy a legtöbb nemzedéktársamtól elválaszt. Ők elméleti érdeklődésű emberek, tanulmányokat írnak, rendszeres műveltségük van. Én eléggé összevissza olvastam. Nagyon sok mindent, de összevissza. És bizonyos szempontból jobban is érdekelt maga az élet közvetlenül testközelből, mint az áttételeken keresztül érkező tapasztalatok. Ha nem is érzel sok közösséget a saját korosztályoddal, de úgy emlékszem, hogy az ötvenes években született alkotókhoz azért valamiképpen kötődsz. Mit tanultál például Kukorellytől vagy Garaczitól vagy Németh Gábortól? Nagyon sokat tanultam tőlük. Kukorelly Endrétől például a formafegyelmet. Azt, hogy a megformálás rendkívül fontos, és hogy szinte mindegy is, hogy mit ír az ember, az a fontos, hogy hogyan ír, hogy maximális igénnyel közelítsen anyagához, a nyelvhez. Emlékszem, hogy amikor a Persona non grata kézirata megszületett, akkor elvittem Kukorelly Bandinak, elolvasta, és tényleg csak az ordító stilisztikai félrefogásokat jelölte meg egy ceruzával, de akkor úgy voltam két napig, hogy ezt a kéziratot elégetem. Aztán mégis nekifogtam és elkezdtem átpofozgatni. Mai szemmel nem lett aztán olyan, amilyennek kellett volna, de mindenesetre az a fajta nyelvi igényesség és formagond, ami akár Kukorellyt, akár Németh Gábort vagy Garaczi Lacit jellemzi, nagyon nagy hatással volt rám, és talán az ő hatásukra fejlődött ki bennem az a kritikus attitűd, ami végül is azt eredményezte, hogy soha sem tudok egy szöveggel igazán elégedett lenni Írásaidban, főleg a Valaki beszél című kötetben mindegyre ott kísért a halál jelenléte, jelesül az a probléma, hogy meghalunk. Mióta ilyen meghatározó számodra ez a kérdés? Négyéves korom óta, amikor először láttam falun, lent vidéken egy feszületet. Akkor nagyon nem értettem, hogy mi ez a dolog, hogy kerül oda ez a keresztre feszített férfi a szoba falára, és emlékszem, anyámat állandóan temetőbe rángattam, ki kellett vinnie mindig a temetőbe, és én néztem a sírokat, anyámnak pedig el kellett olvasni, hogy ki fekszik ott, hány évet élt. És volt, aki annyi idős volt, mint én, amin elgondolkodtam, hogy annyi idős korukban is halnak meg emberek, mint én. Négy-öt éves lehettem. És ez a gondolat azóta egyfolytában nagyon élénken foglalkoztat. És metafizikailag ez annál nagyobb gondot jelent számomra, minthogy nem vagyok semmilyen vallásnak a híve. Túlzás lenne azt mondani, hogy ateista vagyok, mert az ateista agresszív módon viszonyul a vallásokhoz, én pedig azt hiszem, hogy toleráns módon viszonyulok hozzájuk, de egyik sem tudott meggyőzni. Tehát így, ezzel a tudattal nehezebb feldolgozni azt a problémát, hogy az ember élete véges. És hát azért ez a kérdés foglalkoztat elsősorban és minden más kérdés előtt. Ahogy számolom, neked ebben az évben meg kéne halnod. Egy évszázad különbséggel, egy hónapban, egy napon születtél Justh Zsigmonddal, és Justh 1894-ben meghalt. Nincsen valami szorongó érzésed ezzel kapcsolatban?