Beszélő, 1998. július-szeptember (3. folyam, 3. évfolyam, 7-9. szám)

1998. július-augusztus / 7-8. szám - KULTÚRA - "Valaki beszél" - összeállítás Nagy Attila Kristóf emlékére

no VALAKI BESZÉL KÉT INTERJÚRÉSZLET PERSONA GRATA Nagy Atilla Kristóffal Fráter Zoltán beszélgetett Egyszer azt mondtad, hogy nem igazán érzed magad otthon a saját nemzedékedben, a hatvanas évek elején születettek között. Kiben van a hiba? A nemzedékben, amely talán nincs is, vagy benned? Egyrészt eléggé összeférhetetlen pasas vagyok, lehet, hogy más nemzedékben sem érezném igazán otthon magam, más­részt pedig azt hiszem, hogy az én nemzedékemre az jellem­ző, hogy rendkívül introvertált, tehát befelé forduló, és ez az, amiben igazán különbözünk. Én megpróbáltam az élet leg­különbözőbb területeit is becserkészni, nem csak a szűk iro­dalmi, szellemi terrénumot, és ez a vitalista szemlélet, azt hi­szem, hogy a legtöbb nemzedéktársamtól elválaszt. Ők elmé­leti érdeklődésű emberek, tanulmányokat írnak, rendszeres műveltségük van. Én eléggé összevissza olvastam. Nagyon sok mindent, de összevissza. És bizonyos szempontból job­ban is érdekelt maga az élet közvetlenül testközelből, mint az áttételeken keresztül érkező tapasztalatok. Ha nem is érzel sok közösséget a saját korosztályoddal, de úgy emlékszem, hogy az ötvenes években született alko­tókhoz azért valamiképpen kötődsz. Mit tanultál például Kukorellytől vagy Garaczitól vagy Németh Gábortól? Nagyon sokat tanultam tőlük. Kukorelly Endrétől például a formafegyelmet. Azt, hogy a megformálás rendkívül fontos, és hogy szinte mindegy is, hogy mit ír az ember, az a fontos, hogy hogyan ír, hogy maximális igénnyel közelítsen anyagá­hoz, a nyelvhez. Emlékszem, hogy amikor a Persona non gra­ta kézirata megszületett, akkor elvittem Kukorelly Bandinak, elolvasta, és tényleg csak az ordító stilisztikai félrefogásokat jelölte meg egy ceruzával, de akkor úgy voltam két napig, hogy ezt a kéziratot elégetem. Aztán mégis nekifogtam és el­kezdtem átpofozgatni. Mai szemmel nem lett aztán olyan, amilyennek kellett volna, de mindenesetre az a fajta nyelvi igényesség és formagond, ami akár Kukorellyt, akár Németh Gábort vagy Garaczi Lacit jellemzi, nagyon nagy hatással volt rám, és talán az ő hatásukra fejlődött ki bennem az a kri­tikus attitűd, ami végül is azt eredményezte, hogy soha sem tudok egy szöveggel igazán elégedett lenni­ Írásaidban, főleg a Valaki beszél című kötetben mind­egyre ott kísért a halál jelenléte, jelesül az a probléma, hogy meghalunk. Mióta ilyen meghatározó számodra ez a kérdés? Négyéves korom óta, amikor először láttam falun, lent vidé­ken egy feszületet. Akkor nagyon nem értettem, hogy mi ez a dolog, hogy kerül oda ez a keresztre feszített férfi a szoba falára, és emlékszem, anyámat állandóan temetőbe rángat­tam, ki kellett vinnie mindig a temetőbe, és én néztem a sí­rokat, anyámnak pedig el kellett olvasni, hogy ki fekszik ott, hány évet élt. És volt, aki annyi idős volt, mint én, amin el­gondolkodtam, hogy annyi idős korukban is halnak meg em­berek, mint én. Négy-öt éves lehettem. És ez a gondolat azó­ta egyfolytában nagyon élénken foglalkoztat. És metafizikai­­lag ez annál nagyobb gondot jelent számomra, minthogy nem vagyok semmilyen vallásnak a híve. Túlzás lenne azt mondani, hogy ateista vagyok, mert az ateista agresszív mó­don viszonyul a vallásokhoz, én pedig azt hiszem, hogy tole­ráns módon viszonyulok hozzájuk, de egyik sem tudott meg­győzni. Tehát így, ezzel a tudattal nehezebb feldolgozni azt a problémát, hogy az ember élete véges. És hát azért ez a kérdés foglalkoztat elsősorban és minden más kérdés előtt. Ahogy számolom, neked ebben az évben meg kéne hal­nod. Egy évszázad különbséggel, egy hónapban, egy napon születtél Justh Zsigmonddal, és Justh 1894-ben meghalt. Nincsen valami szorongó érzésed ezzel kapcsolatban?

Next