Beszélő, 1999. január-június (3. folyam, 4. évfolyam, 1-6. szám)
1999. február / 2. szám - A HÓNAP ÜZENETE - Vágvölgyi B. András: Orbán politizálása
A HÓNAP ÜZENETE VÁGVÖLGYI B. ANDRÁS ÍRÁSA Sok mindent szokás a jelenlegi magyar miniszterelnökre mondani, ezeknek egy része nem tűrné a nyomdafestéket (tízéves hibernálás után feléledt például a politikai disznó vicc, tetszenek figyelni?), más része meg elemzésnek szánt érdektelenség, sötétben való riadt tapogatózás, úgyhogy hagyjuk. Az azért sokszor elhangzik az éterben, leíratik nyomtatásban, hogy a mi Orbán Viktorunk az utóbbi években marketing szakkönyvekből politizál, a píárosok az istenei, maga a dolog hidegen hagyja, a dolog eladhatóságára koncentrál. Sok ebben az igazság, a haszonelv szempontjából nem is nagyon vitatható álláspont ez. Orbán kancellár még ellenzéki pártvezető korában megtapasztalhatta, mit jelent egy elcseszett kampány az ártatlanság hímporának lehullta után (1994-ről beszélünk), hogy kell a jó PR, a reklám, az áruvédjegy, a tálalás, különben csak azért lehet imádkozni, hogy Wayne Gretzky felvegye a finn állampolgárságot, és a Suomi-Finland felirat díszelegjen a legendás 99-es mez elején. Bármit, csak eladhatót, bárhogy, csak menjen. Az utóbbi időszak politikai elemzéseinek kulcseleme a Fidesz-kormány ideológiamentessége, és annak kutatása, hogy van-e ennek a garnitúrának társadalomeszménye überhaupt? A Fidesz - MPP olyan, mint az ifjú Casanova, mindenkit el akar csábítani, aztán, ha nem sikerül, megorrol az el nem csábítottakra. Csábításában nem válogatós: kiábrándult szabaddemokratától, évtizedes korrupciótól agyonhajszolt ex-MSZMP-tagtól MDF-es ún. értelmiségiig, pártütő kereszténydemokratáig, vérnősző kisgazdáig, mindegy, szivárványkoalíció, multifunkciós, körkörösen felhasználható szövetségi politika. A fideszes társadalomeszmény jól hangzó lózunggyűjtemény. Esélyegyenlőség, vidékfejlesztés, a nómenklatúrás elit leváltása, új elit képzése és felemelése. Későkádári elitek leváltása, rendszerváltó folyamat kiteljesítése, a pont a Nagy Imre-újratemetésen elhangzott beszéd végén. Az egykori „semmi hatalmat senkinek” elvében hívő, a szabadelvűséget az extrém sportok szintjén űző gárda, aki olyan országban akart élni, „ahol a törvény nem csak a kólát védi”, ma reklámszlogenszinten ugyan megfogalmaz egy-két szociológiai közhelyet, de a jelentés, a mögöttes tartalom az, hogy minden hatalmat NEKOM. Az Egészet akarja, s ráadásul mohó. 1998 őszén, egy fakó fényű víkenden Orbán Viktor és Mádl Ferenc, valamint néhány ó- és neofita konzervatív elvtársuk hajóra szálltak, hogy megvitassák a polgári jövő helyzetét a lángoktól élekben. A kancellár egy vésztjóslóan polgári vasárnapon abszolút polgári módon polgári hajókirándulásra ment a Dunán. Itt a fehér garbóval és a hozzá tökéletesen passzoló sötét zakóval jelzett - az azóta leszerződtetett Habsburg-protokollfőnök elismerő laposságait méltán kiérdemlő polgári lazaság, a kemény, olykor csurkista felhangú beszédben pedig a polgári határozottság jegyében szólt az ő népéhez. Kiegyenlítettség, dialektika. Az esélyegyenlőség lett a nap szava, a nap technikája pedig a csúsztatás. A beszéd hangneme nem volt új azoknak, akik tanulmányozták a korpulens dráma- és forgatókönyvíró vagy más jobbpolgári szélsőradikálisok írói munkásságát. A kancellár balanszokról, megoszlásokról, egyensúlyokról beszélt. Hogy ő, az esélyegyenlőség szenvedélyes szerelmese akár még a kormányfőként rendelkezésére álló pimf eszközök használatától sem riadna vissza, hogy a gazdasági életben és a médiában egészségesen kiegyenlített viszonyokat hozzon létre, hiszen napnál világosabb, hogy az előbbiben az MSZP, az utóbbiban pedig az SZDSZ képviseli magát választási eredményét meghaladó mértékben. Orbán Viktor, mint afféle tájékozott, hazájában otthon lévő, jelentős társadalmi beágyazottságú ember, aki tudja, hogy Magyarországon, ha nincs valamire szoros határidő kitűzve, akkor a dolog evaporálódik a légben, kitűzött végpontot is, mikorra kell az áhított egyensúlyt létrehozni. Fiatalos lendülettel, polgári energiával, a viszonylag korainak tekinthető februárt jelölte meg, majd gőzerővel munkához látott. A gazdasági nyomulást, a ’99-es költségvetés elemzését szakanalitikusra hagyom, akárcsak a közszolgálati médiakuratóriumokkal kapcsolatos ámokfutást. Tanulságos viszont az a médiapolitikai perverzió, ami a három napilap megkívánt összevonásában öltött testet. Gondoljunk bele egy pillanatra: a nemzetis Nemtudomka Kristóf Attila és a Napi Orbánviktoros O. Kovács Attila héjanásza az avaron. Ludwig Emil meg