Beszélő, 1999. január-június (3. folyam, 4. évfolyam, 1-6. szám)

1999. március / 3. szám - KULTÚRA - Szebényi Cecília - Katona Imre József - Csizmadia Tibor - Turai Tamás: Petőfi Sándor minden verse - Beszélgetés a Magyar Rádió műsorsorozatáról

108 Cs. T.: A korábban az archívumba került versek mindig alkal­mi versek, mindig valamilyen apropóból készültek, és ez tük­­röző­dik is rajtuk. Miért készültek Pető­firől játékfilmek, és mi­ért nem készültek például Arany Jánosról vagy József Attiláról? Mert a korabeli politika vele mindig igazolni tudta magát, vagy éppen vitatkozni tudott vele. A Föltámadott a tengertől kezdve Lányi András Segesváriig, és közte a Petőfi 73-nál, mindenütt ugyanaz az alaphelyzet, mindig egy-egy alkalom, és mindig egy-egy politikai polémia. A hangfelvételek közül is kevés ké­pes az úgynevezett körülményeket ledobni magáról. Nem vé­letlen, hogy főleg Latinovitsnál sikerült ilyeneket találni, aki tu­datosan próbált mindig „a vers geneziséhez” visszanyúlni, és ki­iktatni a napi helyzetet, ami körülveszi a versmondását. Sz. C.: Azért ő is melléfog néha. A nép nevében-­ például az elejétől a végéig elüvölt­, mint egy csatakiáltást, ahogy egyéb­ként a régebbi felvételeken mindenki. Aki csak egyszer elol­vasta a verset, már előre le tudja kottázni, hogy hol kell hirte­len halkan mondani, hol kell jelentőségteljesen, hol kell üvöl­­teni, mint az állat. És van jó pár darab A nép nevében, és mind­egyiket ugyanúgy mondja mindegyik színész. Vannak ilyen versek. Nálunk akkor szólalt meg, amikor félelemből szólt. Gálffi László mondta. Éppen nem az volt benne, hogy én nép vagyok. Hanem az, hogy gyerekek, én is itt állok a másik olda­lon, itt óriási balhé lesz. Jönnek a Zsil-völgyi bányászok. Meg lehet így is szólaltatni, és fantasztikus aurája keletkezik. T. T.: Fölmerült-e olyan verzió, hogy egyetlen színész jele­nítse meg Petőfit, akár az egész anyagban, akár az életrajzi versekben, van-e Petőfi-alteregó a színészek között? Sz. C.: Igen, kezdtük Kaszás Gergővel, mert eleinte elég ke­vés volt a kimondottan „életrajzi” én-vers, inkább betyárok, bordalok meg hortobágyi kocsmárosnék, tehát eleinte csak a Gergő volt. Később csatlakozott hozzá Máté Gábor, Rudolf Péter, Kaszás Attila, még később Szarvas József. Aztán Alföl­di Róbert, bár ő más típusú verseket is mond, de László Zsolt például egyre inkább csak ilyeneket. Most már van egy cso­mó Petőfink. Ők mindig mondanak dátumot is - hely, év, hónap -, így követhető, hogy mikor merre járt, mit csinált, érzett, gondolt. T. T.: Számomra az tűnik itt nagy találmánynak, hogy több színész és főleg nem kizárólag hősi karakterek, hanem inkább karakterszínészek szólaltatják meg a verseket, ami lehetősé­get teremt arra, hogy a versek tényleg helyzetdalokként tud­janak megszólalni, és megkapják azt a kellően ironikus hang­színt, ami ugyanakkor mégsem engedi paródiává válni őket. Nem tudom, egyetértetek-e ezzel. Cs. T.: Tippelj, hogy hány színész van ebben a produkció­ban, annak alapján, amit eddig hallottál? T. T.: Nem tudom, sok, mondjuk 30 és 50 között. K. I.: Igen, még több is, eddig 76 hangot számoltunk össze, ami a végére el fogja érni a nyolcvanvalahányat. A százat biz­tosan nem, mert egy határon túl nem tudtuk bővíteni a sze­replők névsorát, bár nagyon akartuk. Cs. T.: És színésznők, idősebb színészek is mondanak Petőfi-verset, olyan karakterű művészek is, akik igen távol állnak a hagyományos Petőfi-képtől... K. I.: Volt egy hipotézisünk, amihez sok tekintetben még mindig ragaszkodunk, hogy eleve fiatal Petőfit gondoltunk el. Csak ez nagyon nem működött. Inkább az derült ki, hogy az idős színészek is megfiatalodnak, tehát éppen fordítva van a dolog. Cs. T.: Arról van szó, hogy az életmű elején találkoztunk versekkel, amelyek erőteljesen szerepversek. És ezeket egy­más mellé téve kiderül, hogy nem pusztán egy költő írji őket, aki eljátszik a szavakkal, hanem egy színész ír magának szere­peket, amiket ő maga elő tud vagy legalábbis megpróbál előadni. Petőfi színésznek készült, és egy ideig ez volt az iga­zi ambíciója. Elkezdett tehát különböző szerepeket írni, hol részeges bordalt, hol szerelmes leány álmodozását, ahogy a kedélye diktálta. Mi pedig ezeket a szerepeket kiosztottuk. Van, ahol aggastyánra veszi, és alig 19 évesen arról panasz­kodik, hogy hová tűnik, hogy múlik el a fiatalság. Ilyenkor például el lehetett játszani azzal, hogy ezt egy szinte gyerme­ki hanggal mondattuk, mert a dolog feszültsége így jobban kijön. ’42 körül elkezdődik ez a bizonyos szerepjáték, és tu­lajdonképpen a mai napig, most ’48 márciusánál tartunk, te­hát a mai napig nem fejeződött be. Bár nem ennyire látvá­nyosan, de végül is minden versnél föl kellett tennünk a kér­dést, hogy kicsoda ebben a versben a költő. Hol lehet őt megtalálni. És azzal, ahogy ezt eldöntjük, tulajdonképpen már ki is osztottuk a szerepet. Az a művész, aki végül is a vers

Next