Beszélő, 2000. július-november (3. folyam, 5. évfolyam, 7-11. szám)
2000. július-augusztus / 7-8. szám - BEFEJEZETLEN JELEN - Hoffman, E.: A pokol alkalmazásai - Novick, P.: A holokauszt Amerikában
zsidó: „sok ezer dollárt költöttünk arra, hogy elhitessük, hogy a deportáltak között nem csak zsidók vannak” - írta egy zsidó aktivista. Novick az 50-es évek végének taglalásakor új elemet vezet be a hallgatás magyarázatára. Eszerint a legtöbb ember ekkor azért nem beszélt a holokausztról, mert az már meg sem fordult a gondolataikban. A háború utáni példátlan gazdasági fellendülés légkörében, amikor szinte társadalmi kötelezettséggé vált a felhőtlen optimizmus, senki sem akart a háború borzalmaira emlékezni. Az amerikai zsidók is inkább azon fáradoztak, hogy ők is kivegyék a részüket ebből a fellendülésből, és kihasználják az alkalmat, hogy teljesen amerikaivá váljanak. Norman Podhoretz a zsidó gondolkodásról szóló esszéjében, amely 1957-ben jelent meg a Commentary című folyóiratban, például említést sem tesz a holokausztról. A holokauszt csak a hatvanas években kezdett megjelenni a köztudatban. Ebben Novick szerint szerepe volt a hidegháború enyhülésének, és néhány olyan meghatározó eseménynek, mint a jeruzsálemi Eichmann-per. Kevésbé ismert, hogy Eichmann elrablása és pere kezdetben inkább antiszemita indulatokat ébresztett az amerikai sajtó egy részében. Ez magyarázza az amerikai zsidó szervezetek korábbi óvatosságát. Ám végül maga a per vakító fényességgel világított rá a nácik faji alapú genocídiumára, és a nyers antiszemitizmus nyilvános kifejezése egyre inkább elfogadhatatlanná vált. A „végső megoldás” valódi tartalma, vagyis hogy a náci népirtás elsődleges célpontja a zsidóság volt, ekkor vált közismertté. A per az amerikai zsidók holokauszthoz való viszonyában is fordulatot hozott. Nemcsak a megértésében, hanem annak felismerésében is, hogyan használhatják föl azt stratégiai céljaik érdekében. Az amerikai zsidóság, Izrael és a holokauszt témája összekapcsolódott. Az Eichmann-per idején éppen az izraeli politikusok voltak azok, akik azt hangoztatták, hogy Izrael a Shoah megváltó örököse, Izrael állam létét a zsidók elpusztításának szándéka legitimálja. Az amerikai zsidóság magáévá tette ezt a nézetet. A Közel-Kelet bekövetkező válságai nyomán pedig Izrael és a holokauszt összekapcsolása túlfűtött ideológiai tartalommal telítődött. Az 1967-es hatnapos háborúban felmerült a veszély, hogy Izrael megsemmisül. Ez újabb holokauszt rémét vetítette elő, noha Izrael gyors győzelmet aratott. A soa azonban később, az 1973-as jóm kippuri háború idején vált véglegesen a halál és újjászületés szimbólumává, amikor a háború kimenetele sokkal kétségesebb volt. Ezután a holokauszt az ellenséges külvilág által fenyegetett zsidók védtelenségének és sebezhetőségének emblémájává lett. Az amerikai zsidók úgy tekintettek Izraelre, mint a megsemmisítésre szánt zsidók utolsó, törékeny mentsvárára. „Soha többé!” - ezzel a jelszóval kezdődtek a kampányok és pénzgyűjtő akciók az amerikai zsidók körében 1967 után Izrael megsegítésére. A hetvenes években újabb változás következett be. Ahogy kezdett felnőni az 50-es évek demográfiai robbanásakor született generáció, már nem Izrael állam megmentése volt a mozgósító erő és cél, hanem az amerikai zsidó identitás megmentése. A holokauszt emlékezete már nem a cionista eszme politikai támaszaként funkcionált, hanem az amerikai zsidóság önmeghatározásában vált kulcselemmé. A 70-es évek végére az amerikai zsidók az Egyesült Államok legsikeresebb kisebbségi csoportja lettek: magas műveltségű és respektusú, dinamikusan fejlődő és egyre inkább asszimilálódó csoporttá. Mit is jelent Amerikában zsidónak lenni? - kérdezhették akkor, amikor a kevert házasság már teljesen megszokottá vált, a vallási kötődés pedig elhalványult. A holokauszt volt az egyetlen kínálkozó válasz. Novick azonban rámutat arra, hogy ez a válasz nem magától, nem spontán módon adódott. A zsidó intézmények, melyeket aggodalommal töltött el a zsidó önazonosság-tudat lassú eróziója, tisztában voltak azzal, hogy a holokauszt milyen erkölcsi tőkét jelent, és azzal is, milyen szerepet játszhat a közösség „kollektív emlékezetének” megerősítésében. Az Amerikai Zsidó Bizottság elnöke, Bertram Gold az általános nézetet visszhangozta: „A fiatal amerikai zsidók azért nem érzik magukat eléggé zsidónak, mert a holokauszt emlékét nem vésték be a második világháború után született generációk tudatába.” A Los Angeles-i Simon Wiesenthal Központ mecénása pedig így nyilatkozott: „Sajnos Izrael állam léte vagy a zsidó oktatás önmagában már nem elég hatékony a zsidó identitástudat fenntartásában. A holokauszt viszont mindig működik.” A soa tehát arra szolgált, hogy használható múltat lehessen általa létrehozni. Féltékenyen őrzött és hatásosan képviselt múltat. Novick ezek után a kisebbségi politika mai amerikai fejleményeit elemzi. A kulturális közeg megváltozott. Az etnikai elem társadalmi identitás egyre fontosabb tényezőjévé válik, a történelmi katasztrófa pedig az etnikai alapon meghatározott társadalmi csoportok létét és céljait legitimálja. Az „áldozat” státusa az erkölcsi ártatlanság és a feddhetetlenség bizonyítéka. Novick nem véletlenül a vietnami háborútól eredezteti ezt a változást, abban a csalódottságban és széttöredezettségben, amely azóta az amerikai társadalom egyik meghatározó vonása. Ebben a közegben a holokauszt nem egyszerűen a modern zsidó történelem része, hanem történelemfeletti, transzcendens erkölcsi tartalommal töltődik, amely a go-