Beszélő, 2000. július-november (3. folyam, 5. évfolyam, 7-11. szám)

2000. július-augusztus / 7-8. szám - BEFEJEZETLEN JELEN - Guttenplan, D. D.: A holokauszt pere

Raul Hilbergnél ezt senki nem tudja jobban. Az emléke­zés politikájában (The Politics of Memory) Hilberg elmeséli Jo­sef nevű nagybátyjának történetét, akit a vichyi francia re­zsim internált 1940-ben. Apám, akkor már New Yorkban, sorra kapta Josef kétségbe­esett segélyhívásait, de nem volt pénze jegyekre, amelyek le­hetővé tették volna, hogy Josef Amerikába meneküljön. Amikor 1942-ben megkezdődtek a deportálások a vichyi francia területről, Josefnek nyoma veszett. „Fivérem vére rám szállt”, mondta apám... Hilberg, aki hosszú éveket töltött archívumokban, soha nem feledkezett meg Josef nagybátyjáról. 1978-ban, egy francia­országi deportáltak nevét tartalmazó listán, rábukkant: Josef Gaber. „1942. augusztus 19-én deportálták, és két nappal ké­ső­bb érkezett Auschwitzba”, írja. „Mivel már negyvennyolc éves volt, bizonyára azonnal elgázosították.” Ennek ellenére, amikor a St. Martin’s leállította Irving Göbbels-életrajzának kiadását, Hilberg Irving mellé állt. „Ha ezek az emberek beszélni akarnak”, mondta Hitchens­­nek, „hagyjuk őket... nem vagyok híve sem a tabuknak, sem az elnyomásnak.” Amikor a múlt nyáron telefonon beszél­tünk, Hilberg nekem is megerősítette ezen nézeteit, két ki­sebb változtatással: „A tagadás bántja az embereket. Vannak túlélők. Ezt nem szabad elfelejteni.” És: „Hiszek a felelős­ségmentesség szabadságában. De ez nem jelenti azt, hogy tá­mogatom is.” Hilberg a tényeket támogatja: számokat, neveket, he­lyeket, dátumokat. Amikor szeptember elején megérkeztem vermonti házába, a számokkal kezdtünk a beszélgetést. Az európai zsidóság elpusztításában Hilberg azt írja, Auschwitzban egymillió zsidót öltek meg. A holokauszt végösszege azon­ban nála 5,1 millió, és nem hatmillió, ami véget nem érő baj­ba sodorta. Valóban fontos ez? - kérdeztem. „Igen, fontos”, válaszolta Hilberg. „Egy sor számítás miatt. Ha a veszteségeket országonként lebontod, azt találod, hogy az én számításom és a „hatmilliósok” táboráé közötti alapvető különbség... a Szovjetunió. Ami azt jelenti, hogyha nem haltak meg, ott vannak... Ez fontos, mert a zsidó törté­nelem számottevő részéről beszélünk. És a kortárs zsidó tör­­ténelemrő­l van szó!” Hilberg bölcs és lenyűgöző előadásba kezdett a szovjet népszámlálás kiszámíthatatlanságáról, a népszámlálási adatok politikájáról és a forrás nélküli becslések elfogy­ttásának ve­szélyeiről. „A német statisztikusok házszámnak nevezik azt”, mondta, „amikor egy olyan szám jelenik meg, amelyet nem tudsz bizonyítani.” Rákérdeztem a gázkamrákra. Irving annyi energiát be­leölt abba, hogy gyanút keltsen a gázkamrák körül. Miért? „Más országokban az embereket lelövik vagy halálra kasza­bolják”, mondta Hilberg, „még a második világháború után is, Ruandában például. A gázkamrát azzal az elképzeléssel építed, hogy tömegesen gyilkolj le embereket. Mihelyt meg­van a gázkamra, akad hozzá egy elképzelésed is, és ez a teljes megsemmisítés. A gázkamrában nem látod az áldozatot. Úgyhogy ebben az értelemben a gázkamra sokkal veszélye­sebb, sokkal bűnösebb. A gázkamrának szélesebb körű jelen­tősége van. Tehát, amikor a gázkamrát tagadod, nemcsak az esemény egy részét tagadod, hanem az egyik meghatározó fogalmat. Auschwitz a holokauszt szinonimájává vált. És ter­mészetesen, minden egyéb mellett, néhány millió ember ha­lálát is tagadod.” Bármiről is beszélgettünk - Goldhagenről, Hitler bű­nösségéről, a szovjet és az amerikai zsidók párhuzamos életé­ről -, valahogy mindig visszatértünk a számokhoz. „Ezek a számok fontosak”, mondta Hilberg. „Egy nagyon egyszerű okból kifolyólag is fontosak, nevezd vallásosnak, ha úgy tet­szik.” Ekkor észrevette, hogy a hűtőszekrényre tapadó mág­neses rajzfilmfigurákról tekintetem átsiklott a tévé tetején lé­vő menórára. „Én ateista vagyok”, mondta. „Ezek a feleségem tár­gyai, nem az enyémek. Én ateista vagyok. De végül is, ha nem akarod teljesen megadni magad a nihilizmusnak, ragasz­kodnod kell az adat fontosságához. Fontos-e az adat? Meg­ítélésem szerint kétség nem fér hozzá. Nem vitatható. Fon­tos, mert számomra fontos­­ ez az életem.” A tények szentsége. Miután Hilbergtől távoztam, azt gondoltam: ez bizony nem sok. A brutalitás, az embertelen­ség, az ipari méretű gyilkolás egy életen át tartó tanulmá­nyozása, személyes tragédiák és szakmai konfliktusok után mindössze ez maradt neki, amihez ragaszkodhat. A tények szentsége. És mégis, Hilberg részletek iránti szenvedélye, a helyes megfejtést hajszoló, nyomozóriporteri állhatatossága sokkal tovább megmaradt bennem, mint a kérdéseim nyo­mán feltámadó, ellentmondásos együttérzések bármelyike. A tények szentsége. Nem sok. Talán nem elég. De ez min­den, amink van. Szilágyi Csaba fordítása (The Atlantic Monthly, 2000. febr.) m, ' 1*4, ra­lí 'ü * v i * * á ^ Ifi í 111 MMiUd !

Next