Beszélő, 2002. január-június (3. folyam, 7. évfolyam, 1-6. szám)
2002. április / 4. szám - MIT CSINÁL A KORMÁNY? I. RENDKÍVÜLI VÁLASZOK - Antal László: Sőt még a piac is én vagyok - A kormány a gazdaságban
E világméretű folyamatba Magyarország viszonylag jól illeszkedett be, így ritka történelmi kivételként a nyertesek oldalán találta magát. Ebben a gazdaságpolitikusok érdeme elsősorban az volt, hogy felismerték saját döntési képességük korlátait. Az állam mindenhatóságát sugalló megelőző évtizedek után ez sem megvetendő eredmény. 3. Most azonban már biztos vagyok benne, e folyamat visszafordításával próbálkozik a kormányzat, be kell ismerjem, nem is eredménytelenül. Számomra ezt szimbolizálja a kétéves költségvetés törvénye, amelyet 2000 őszén nyeltek le a képviselőit. A mindenható és tekintélyelvű állam visszaállítása persze sokkal több, mint a költségvetési törvény körüli csatározás. A folyamat már hamarabb megkezdődött, és korántsem korlátozódik a gazdaságra. De talán nem tévedek abban, hogy a gazdaságban az igazi áttörést éppen az évelő költségvetés hozta. Az nyilvánvaló, hogy ez a változás a parlament ellenőrző szerepét meggyöngítette. Ez is elég baj ugyan, de erről valószínűleg sokan azt gondolják, hogy legfeljebb néhány parlamenti szócsatával lett szegényebb a társadalom. De a történet sajnos nem csak erről szól. A kormány - mint ismeretes - messze alultervezte az inflációt, amely végül is az előirányzott 6 százalék helyett 9,2 százalék lett. Ehhez a bűvös 6 százalékhoz igazítottak mindent: a közszolgáltatásban dolgozók bérét, az intézmények, mondjuk kórházak, iskolák kiadásait, az önkormányzatok támogatását, de még a gáz, a villanyáram és a tömegközlekedés árait is. Eközben az állam adóbevételei a valósághoz, vagyis a több mint másfélszer magasabb inflációs rátához igazodtak. Ez a manőver kiszippantotta a közszolgáltatásban dolgozók zsebéből jövedelmük tetemes részét csakúgy, mint ahogy elvette az önkormányzatoktól, intézményektől a feladataik normális ellátásához szükséges források egy hányadát. Ez és nem más volt a forrása a múlt évben keletkezett elképesztő állami többletjövedelmeknek, amelyek felhasználásához azután a kormány szabad kezet kapott. Ezzel elkezdődött a nagy osztogatás, amelynek során voltak, akik adományként éppen visszakapták, amit az első fázisban a szabályozás elvet tőlük, akadtak olyanok, akik jól jártak, és voltak persze olyanok is (személyek, intézmények), akik hoppon maradtak: kénytelenek voltak nyomorúságosan összezsugorított eredeti pénzügyi kereteikből boldogulni. Az osztogatás sajátos, mindent átható műfajjá vált. Privilegizált osztogató alközpontok fejlődtek ki, mint az ÁPV Rt. vagy az MFB. Az utóbbi úgy oszthat el állami forrásokat, hogy a közpénzek felhasználása utólag sem ellenőrizhető, minthogy erre a cégre ugyanúgy érvényes az üzleti titok védernyője, mint a magánvállalkozásokra. Az elosztó alközpontok alatt valóságos elosztó piramisok alakultak ki a vállalkozások és alvállalkozások hálózatának mintájára. Az ügyesen központosított források elosztásában tág teret kap az egyedi mérlegelés. Ez szabad utat ad a közbeszerzések megkerülésének, homályos keretszerződések kialakításának, lojalitási szempontok érvényesítésének, általában a visszaéléseknek, annál inkább, minél több lépcsős, minél bonyolultabb az elosztási rendszer, és minél inkább alkalmas arra, hogy eközben a közpénzek magánpénzzé keresztelkedjenek át. Mi lesz ennek a vége? Az állam ma már ott van minden kilométerkőnél. Beavatkozik az árakba, ügynökein keresztül vállalatokat, üzletágakat ad és vesz, privilégiumokat, kizárólagos jogokat teremt, egyetlen lehetséges tárgyalópartnernek jelölheti ki megbízottját, ezzel kizárva a versenyt, meghatározhatja a számba jöhető üzleti partnert, egyoldalúan felmondhat szerződést, kizárva az ügyletek nyilvánosságát, kizárhatja a társadalmi kontroll bármely formáját. De mindenekelőtt osztogathat, kinyilvánítva, hogy minden jó az államtól származik, erősítve az államtól való függőség tudatát, nemcsak azokban, akik részesülnek az egyre szaporodó kedvezmények valamelyikében, de legalább annyira azokban, akik az adományokból valamilyen okból kimaradtak. Ez utóbbiak köre akár intézményekről, akár vállalatokról, akár állampolgárokról legyen is szó, egyre szűkül, táplálva azt az érzést, hogy a szövevényes elosztó intézmények közötti eligazodás, a személyes kapcsolatok ápolása, a lojalitás végül is fontosabb a teljesítménynél. A gazdaság ma semmivel sem kevésbé átpolitizált, mint volt mondjuk másfél évtizeddel ezelőtt. Az állami menedzselés, be kell lássam, nem is sikertelenül, igyekszik az önszerveződést, nemcsak a piacit, de az önkormányzatit is visszaszorítani. A szükséges reformok sem azért maradtak el, mert a kormány lusta. Egyszerűen azért, mert irtózik az önszerveződéstől, ami minden reformnak, például az egészségügyinek is lényege lenne. 4. A fenti jelenségek - eltekintve a lenyúlásoktól - nemigen érték el a társadalom ingerküszöbét. A költségvetésről szóló viták az állampolgárok feje felett folyó taktikai harcnak, számháborúnak tűntek. Nemigen sikerült érzékeltetni, hogy ezek összefüggenek, egymásra épülnek. Azt sem, hogy lenyúlási és 11