Beszélő, 2002. január-június (3. folyam, 7. évfolyam, 1-6. szám)

2002. április / 4. szám - MIT CSINÁL A KORMÁNY? I. RENDKÍVÜLI VÁLASZOK - Antal László: Sőt még a piac is én vagyok - A kormány a gazdaságban

E világméretű folyamatba Magyarország viszonylag jól illeszkedett be, így ritka történelmi kivételként a nyertesek oldalán találta magát. Ebben a gazdaságpolitikusok érdeme első­sorban az volt, hogy felismerték saját döntési képességük korlátait. Az állam mindenhatóságát sugalló megelőző évti­zedek után ez sem megvetendő­ eredmény. 3. Most azonban már biztos vagyok benne, e folyamat visszafor­dításával próbálkozik a kormányzat, be kell ismerjem, nem is eredménytelenül. Számomra ezt szimbolizálja a kétéves költ­ségvetés törvénye, amelyet 2000 őszén nyeltek le a képvi­selőit. A mindenható és tekintélyelvű állam visszaállítása per­sze sokkal több, mint a költségvetési törvény körüli csatáro­zás. A folyamat már hamarabb megkezdődött, és korántsem korlátozódik a gazdaságra. De talán nem tévedek abban, hogy a gazdaságban az igazi áttörést éppen az évelő költségvetés hozta. Az nyilvánvaló, hogy ez a változás a parlament el­lenőrző szerepét meggyöngítette. Ez is elég baj ugyan, de erről valószínűleg sokan azt gondolják, hogy legfeljebb né­hány parlamenti szócsatával lett szegényebb a társadalom. De a történet sajnos nem csak erről szól. A kormány - mint ismeretes - messze alultervezte az inflációt, amely végül is az előirányzott 6 százalék helyett 9,2 százalék lett. Ehhez a bűvös 6 százalékhoz igazítottak mindent: a közszolgáltatásban dolgozók bérét, az intézmények, mondjuk kórházak, iskolák kiadásait, az önkormányzatok támogatását, de még a gáz, a vil­lanyáram és a tömegközlekedés árait is. Eközben az állam adó­bevételei a valósághoz, vagyis a több mint másfélszer maga­sabb inflációs rátához igazodtak. Ez a manőver kiszippantotta a közszolgáltatásban dolgozók zsebéből jövedelmük tetemes részét csakúgy, mint ahogy elvette az önkormányzatoktól, in­tézményektől a feladataik normális ellátásához szükséges for­rások egy hányadát. Ez és nem más volt a forrása a múlt évben keletkezett elképesztő állami többletjövedelmeknek, amelyek felhasználásához azután a kormány szabad kezet kapott. Ezzel elkezdődött a nagy osztogatás, amelynek során voltak, akik adományként éppen visszakapták, amit az első fázisban a sza­bályozás elvet tőlük, akadtak olyanok, akik jól jártak, és voltak persze olyanok is (személyek, intézmények), akik hoppon ma­radtak: kénytelenek voltak nyomorúságosan összezsugorított eredeti pénzügyi kereteikből boldogulni. Az osztogatás sajátos, mindent átható műfajjá vált. Privi­legizált osztogató alközpontok fejlődtek ki, mint az ÁPV Rt. vagy az MFB. Az utóbbi úgy oszthat el állami forrásokat, hogy a közpénzek felhasználása utólag sem ellenőrizhető, minthogy erre a cégre ugyanúgy érvényes az üzleti titok védernyője, mint a magánvállalkozásokra. Az elosztó alközpontok alatt va­lóságos elosztó piramisok alakultak ki a vállalkozások és alvál­lalkozások hálózatának mintájára. Az ügyesen központosított források elosztásában tág teret kap az egyedi mérlegelés. Ez szabad utat ad a közbeszerzések megkerülésének, homályos keretszerződések kialakításának, lojalitási szempontok érvé­nyesítésének, általában a visszaéléseknek, annál inkább, minél több lépcsős, minél bonyolultabb az elosztási rendszer, és mi­nél inkább alkalmas arra, hogy eközben a közpénzek magán­pénzzé keresztelkedjenek át. Mi lesz ennek a vége? Az állam ma már ott van minden kilométerkőnél. Beavatkozik az árakba, ügynökein keresztül vállalatokat, üzletágakat ad és vesz, privilégiumokat, kizáró­lagos jogokat teremt, egyetlen lehetséges tárgyalópartnernek jelölheti ki megbízottját, ezzel kizárva a versenyt, meghatá­rozhatja a számba jöhető üzleti partnert, egyoldalúan fel­mondhat szerződést, kizárva az ügyletek nyilvánosságát, ki­zárhatja a társadalmi kontroll bármely formáját. De minde­nekelőtt osztogathat, kinyilvánítva, hogy minden jó az állam­tól származik, erősítve az államtól való függőség tudatát, nemcsak azokban, akik részesülnek az egyre szaporodó ked­vezmények valamelyikében, de legalább annyira azokban, akik az adományokból valamilyen okból kimaradtak. Ez utóbbiak köre akár intézményekről, akár vállalatokról, akár állampolgárokról legyen is szó, egyre szűkül, táplálva azt az érzést, hogy a szövevényes elosztó intézmények közötti el­igazodás, a személyes kapcsolatok ápolása, a lojalitás végül is fontosabb a teljesítménynél. A gazdaság ma semmivel sem kevésbé átpolitizált, mint volt mondjuk másfél évtizeddel ezelőtt. Az állami menedzse­lés, be kell lássam, nem is sikertelenül, igyekszik az önszer­veződést, nemcsak a piacit, de az önkormányzatit is vissza­szorítani. A szükséges reformok sem azért maradtak el, mert a kormány lusta. Egyszerűen azért, mert irtózik az önszer­veződéstől, ami minden reformnak, például az egészségügyi­nek is lényege lenne. 4. A fenti jelenségek - eltekintve a lenyúlásoktól - nemigen ér­ték el a társadalom ingerküszöbét. A költségvetésről szóló vi­ták az állampolgárok feje felett folyó taktikai harcnak, szám­háborúnak tűntek. Nemigen sikerült érzékeltetni, hogy ezek összefüggenek, egymásra épülnek. Azt sem, hogy lenyúlási és 11

Next