Beszélő, 2002. január-június (3. folyam, 7. évfolyam, 1-6. szám)
2002. május / 5. szám - JÁTÉKTÉR - Haraszti Miklós: Többsége van a józanságnak, de nincs politikája
Haraszti Miklós TÖBBSÉGE VAN A JÓZANSÁGNAK, DE NINCS POLITIKÁJA KÉSIK A VÁLASZ ORBÁN POPULISTA FORDULATÁRA 2002-ben Orbán Viktor elvesztette a kormányhatalmat, mégis sikert aratott. De nem az a sikere, amit maga mondogat, hogy ő tulajdonképpen „megnyerte a választást”, mivelhogy a Fidesz-MDF lett a legnagyobb frakció az Országgyűlésben. S nem is az a sikere, hogy bukása ellenére a két tábor megközelítőleg azonos nagyságúnak bizonyult. Ezekből is származik persze némi haszna. A kétpártrendszer kétes „ügye” előrébb jutott. Orbán garantáltan a színen marad, a kormány nem kényelmesedhet el. Csakhogy Magyarországon évek óta senki sem kételkedhetett abban, hogy az erőviszonyok kiegyenlítettek, és bármelyik fél győzzön is, a többsége igen sovány lesz. ORBÁN „GYŐZELME” Az viszont diadal, hogy Orbán a közel egyenlő eredményt immár nyíltan populista kínálattal érte el. Sikerült felszámolnia azt a közös alapot, amely a demokráciában éppoly fontos, mint a szabad vita. Sikerült a két szavazótábor viszonyát szinte polgárháborúsan ellenségessé hangolnia. Szavazóinak újszerű identitástudata van. Nem „kisebbségben maradtak”, „ellenzéki szerepre kárhoztatottnak”, „a köztársaság tartalékának” látják magukat, hanem egyenesen „a legyőzött, leigázott nemzetnek”. A választás óta Orbán az új identitásának megfelelően lépett tovább, vállalta a populista fordulatot, s a parlamentarizmus után immár a választás intézményét is kikezdte. Parlamenten kívüli harci mozgalommá szervezi át a közönségét, s e mozgalomnak a frakció mostantól kezdve csak a „hivatalos” szárnya. Orbán Viktor elsősorban is azért érzékeli joggal politikai győzelemként az ország megosztott állapotát, mert ez személyesen az ő műve. Másodsorban pedig azért, mert Orbán Viktor éppen ezt kívánta elérni, hogy az általa gerjesztett politikai érzelmek áthidalhatatlanul megosszák az országot. Hiába, hogy a megosztás hazug módszereiről lesújtó az erkölcsi ítéletünk, hiába féltjük a fiatal demokráciát a közös nevező elutasításától, a „weimarizáló” politika destabilizáló hatásától. Az ország megosztottsága nem csupán tény, hanem olyan tény, amelyben céltudatos és hatalmas politikai munka fekszik. Ezért ha a kormányváltók a jövőben is csak kifejezőnek szánt jámbor semmittevéssel adnak nyomatékot annak, hogy elmarasztalják az „árokásást”, akkor Orbán kezére játszanak. Mondanivalóm summája az, hogy az Orbán okozta destabilizálódáson úrrá lenni csakis az Orbánéhoz mérhetően kezdeményező, a közéletet meghatározni képes, a konfliktustervezést is eszközévé tevő politikával lehetne, annak híján nem sokat érnek magvas értékeink és lesújtó véleményünk. Úgy látom, jelenleg a helyzetről folyó diskurzust még mindig Orbán nyilvánosan használt fogalmai uralják. Publicistáktól és politikusokig értelmiségi alaposságú „cáfolati” munka folyik. Nívósan háborognak, amiért Orbán hol háborús módon „harcban álló világokként” írta le a két tábort, hol 37 .