Beszélő, 2006. január-június (3. folyam, 11. évfolyam, 1-6. szám)
2006. április-május / 4-5. szám - KULTÚRA - Szerbhorváth György: Kollégák
- De hát ez hülyeség, a forint jó pénz, már miért ne kéne? - így tovább a kolléga. Hát magyarázd meg nekik te. Gyenge, nem kell, hivatalosan is mínusz öt százalék provízió. Különben is, ha elmész Bécsbe, ott is forintért akarsz sört inni meg kolbászt zabáini? Bécs, az más - mondja. - Ez mégiscsak Szerbia, vagy hogy is, mi ez, délvidéki Vajdaság? Újvidéki Vajdaság? (Behívó) Értekezleten azt mondja a szerkesztő kolléga, aki amúgy csinovnyik a községházán, s kevésbé szerkesztő, hogy a kormányülésükön fölmerült, hogy a polgármester és a falusi parlament elnöke behívatnak, mert az tűrhetetlen, amiket szatíráimban megengedek magamnak. Behívatnak?, kérdem. Esetleg bevizetnek a rendőrséggel, vagy a bíróság behívathat. Vagy a katonaság küldhet, mint régen volt szokás, a háborúk alatt. Ja, nem úgy gondolták, hogy behívatnak. Csak olyan baráti eszmecserére. Hogy hogyan is kellene írnom. (Hely az íróknak) Elmentem mórázni a Sanyihoz. A vakolatot vertük le a falról, hogy újra bevakolja. Szar meló. Hozzák a homokot, majd a fuvarosok is leülnek sörözni, kávézni. Egyikük nyomja a dumát. Hogy mi a szentet csinálnak a helyi politikusok, miért a szomszéd faluban van európai uniós tornaterem, miért nem itt. Mert a Karcsi odalopta nekik a tornatermet, és nem nekünk. És a szövetkezet privatizációja, azzal is mi van, megmondták a brokkerek, hogy nem lesz itt már semmi se. És a pártelnök is menjen a picsába. Kissé félrehúzódok Miki mellől, ő a párttag, nem én. Jelzem is, hogy én már írtam a pártelnök ellen, meg minden ellen, én tiszta vagyok, ugye. Mire a fuvaros melósa, hogy persze, írtam én hülyeségeket, a nagybátyjáról, a Csépe Imréről is micsoda hülyeségeket, hogy nem dolgozott, amikor az mindig dolgozott, zsákolt meg minden, de elzavarták innen a faluból, a Kollár meg a Vígh Rudi zavarta el, merthogy ők itt az írók, és nekik kellett a hely. Csak pislogok magam elé. Ezek szerint Kollár meg Vígh már 1945-ben, kisgyerekkorukban nagy írók voltak, befolyásosak is, mert elzavarták az új rendszer üdvöskéjét, a parasztírót. Majd ő elmondja nekem, hogy mi az igazság, csak sose hallgatom meg, mert ti ilyenek vattok. Beül a kiskamionba, bevágja az ajtót, arrébb pöfögnek vagy száz méterre, aztán ott söröznek a bolt előtt. Látom őket, míg verem le a vakolatot. Hogy új vakolat kerüljön a falra. (Csúnya titkárnő) Azt mondja a kolléga, akit felvettem magam mellé szerkesztőnek, hogy titkárnőnek olyan kell, aki nem túl szép. A túl szép zavar, elvonja a figyelmünket a munkától. Nem mondom neki, hogy de hisz ez az én titkárnőm lesz, nem az övé, oké, szerkesztőségi titkár, de mégis én fogok álló nap benn ücsörögni, vele úgy egyeztünk meg, hogy benéz, ha kell. Nem mondom, hogy én szépet szeretnék inkább, vagy ha nem is szépet, de ne rondát, mert a ronda elvonja a figyelmemet, zavar, idegesít. De nem mondhatom, mert ez macsós, politikailag nem korrekt és a többi. A kolléga beszervez egy hölgyet, aki majd kiválóan megfelel, mondja, ő ismeri. A Libellában találkozunk vele, a tudásszint megfelelő, de több pénz kér, mint amit a cég nevében én kínálhatok, és hát ő nem ér rá minden nap benn lenni, ez is feltétel. Nem egyezünk meg, titkon örülök, mert jó megtermett a leányzó, bár tőlem mindenki magasabb, de ő széltében-hosszában is megtermett, és a feltételszabásaiból lekottáztam, hogy agresszív is, akinek úgysem tudnék nemhogy parancsolni, de feladatot sem kiadni. De kissé búslakodom is, milyen főszerkesztő az, aki még titkárnőt sem tud találni magának, hogy fog akkor lapot csinálni? A Ráckertben a pincérnőnek mondjuk el, mi járatban vagyunk. Öt perc múlva odahoz egy leányzót - öt perc alatt meg is egyezünk. Vele aztán jókat röhörésztünk a nagyfőnökökön, az újságírók balekságán, mindenkin és mindenen. Hozzáállásunknak meg is lett az eredménye: én jó egy hónapig maradtam főszerkesztő, aztán leváltottak, maradtam sima szerkesztő, és a titkárnővel, akinek már nem parancsolhattam, bár addig se parancsoltam, mert rájöttem, hogy egyszerűbb, ha a saját dolgaimat magam intézem, mert ugyananynyi időbe telik, mint elmagyarázni, aztán végül megint csak nekem kell dönteni erről-arról, szóval aztán a titkárnővel már kábé egy munkaköri nívón munkálkodva még inkább megvetettük az egész céget, a lapot, a munkatársakat, amit csak lehetett. Egyikünk sem maradt sokáig - de a kolléga, aki nem akart szép titkárnőt, ő repült leghamarabb, önhibáján kívül. A tanulság az, hogy mégiscsak jobb a szépet akarni. (György barátom, a regényíró) Apámhoz sűrűn betértek újságíró haverjai, ha terepen voltak. Mindig terepen voltak. Tíz