Beszélő, 2007. január-június (3. folyam, 11. évfolyam, 1-6. szám)

2007. február / 2. szám - BEFEJEZETLEN MÚLT - Kaminski, L.: A lengyelországi szükségállapot

L­uk­asz Kaminski A LENGYELORSZÁGI SZÜKSÉGÁLLAPOT Amikor 1980 augusztus végén, szeptember elején megállapodás született a sztrájkoló munkások és a Lengyel Népköztársaság kormányzata között Szcze­cinben, Gdanskban és Jastrzebiében, ezt a társadalom kitörő lelkesedéssel és reménnyel fogadta. A spontá­nul szerveződő „Szolidaritás” Független Önigazgató Szakszervezetbe néhány hét alatt több millióan léptek be. Általános volt a meggyőződés, hogy új fejezet kez­dődik Lengyelország történelmében, és nemcsak a katasztrofális gazdasági helyzet megjavulására nyílik esély, hanem mindenekelőtt arra is, hogy a társada­lom újra beleszólhat a döntésekbe, tiszteletben tartják az emberi és állampolgári jogokat, és végül az ország visszaszerzi nemzeti szuverenitását. A kommunista vezetők viszont gyakorlatilag az első pillanattól kezdve a konfliktus erőszakos megol­dására készültek. Ezt a lehetőséget már 1980 augusz­tusában fontolóra vették. Akkor azonban arra a következtetésre jutottak, hogy a konfliktus mérete túl nagy, ezért a pacifikálás a hadsereg és a rendőrség bevetésével nem valósítható meg. De az akkor felál­lított „Lato-80” (Nyár ’80) műveleti stáb a követke­ző hetekben is folytatta a tervezést. A módszeres elő­készület 1980 októberében kezdődött meg a Nemzetvédelmi Minisztérium és a Belügyminiszté­rium képviselőinek részvételével, a munkát a Honvé­delmi Bizottság (KOK) koordinálta.­ Azt a lehetőséget is fontolóra vették, hogy a Szo­lidaritást integrálják a szocialista politikai rendszerbe. Erre vonatkozóan a Lengyel Egyesült Munkáspártban és a Biztonsági Szolgálatban egyaránt folytak elem­zések. Mind a politikai, mind a titkosrendőri elem­zésben alapfeltételnek vették, hogy a tömegméretű társadalmi mozgalmat a szocialista hatalmi szervek ellenőrzése alá kell vonni. De ennek nem volt realitá­sa, figyelembe véve a társadalmi tiltakozás dimenzióit, a Szolidaritás kiépülésének gyorsaságát, vezetőinek és tagságának fellépését. Ezért néhány hónap múltán az integrálási kísérletekkel felhagytak. De természetesen továbbra is erőfeszítéseket tettek arra, hogy legalább részleges kontroll alá vonják a szakszervezetet (ügynö­kök beszervezése, valamint a polgári és a katonai titkos­szolgálatok egyéb operatív tevékenysége révén). A szükségállapot bevezetésének reális veszélye először 1980. november végén merült fel, miután letartóztatták a mazóviai [Varsó környéki régió] Szolidaritás két aktivistáját, Jan Narozniakot és Piotr Sapellót. Azzal vádolták őket, hogy titkos iratokat terjesztettek, méghozzá az ellenzékkel szembeni fel­lépésre vonatkozó belső útmutatásokat. A tömeg­sztrájk kirobbanása hajszálon múlott. November 26- án a Politikai Bizottság ülésén fontolóra vették az erőszak alkalmazását. Végül azonban úgy döntöttek, hogy korai volna még a konfrontáció. Létrehoztak azonban egy munkacsoportot a párt, a hadsereg, a BM és a főügyészség képviselőiből, azzal a feladattal, hogy mérjék fel a várható konfrontációhoz rendelke­zésre álló összes erőt. A tervezési munkát 1981 márciusára fejezték be. Akkor 4 héten át Lengyelországban tartózkodott egy magas rangú KGB-sekből és katonatisztekből álló különleges csoport, amelynek az volt a feladata, hogy

Next