Beszélő, 2007. január-június (3. folyam, 11. évfolyam, 1-6. szám)
2007. június / 6. szám
Igen, bár ha arra gondolunk, hogy ma egy PhD-dolgozatra három évet adnak, akkor ez az első három évem nulla lett volna, maximum tapasztalatszerzés szempontjából jó. Hogyan adódott az amerikai lehetőség, hogy a későbbi Nobel-díjas Anfinsen laboratóriumában lehetett dolgozni? Szerencse is kellett hozzá. Bár akkor már nem volt teljesen lehetetlen kijutni, de azért elég ritkán fordulhatott elő. Kezdeti, kudarcokkal teli éveim után jött egy sikeres időszak, Straub ötletéből kiindulva felfedeztem a fehérje-diszulfid izomeráz enzimet (PDI). Ez egy úgynevezett dajkafehérje, amely segíti a fehérjék háromdimenziós, aktív térszerkezetének kialakulását. Ennek a munkának az előzménye Anfinsen később Nobel-díjjal honorált munkája volt. Anfinsen mutatta ki először azt, hogy ha egy természetes fehérje térszerkezetét lerombolva olyan egyszerű fonallá alakítják, amilyenként feltételezhetően a szintézise során a sejtben keletkezik, akkor ebből spontán módon a természetes térszerkezeti forma alakul ki. Tehát például a vizsgált ribonukleáz enzim esetében 105 lehetséges egyenértékű forma közül csak az az egy, amely azonos az aktív természetes enzimével. Straub elképzelése az volt, hogy ha ez igaz, akkor ez órákig tartana. Az élő szervezetben nem lehet órákat várni, tehát feltehetően létezik egy enzim, amelyik ezt a folyamatot katalizálja, gyorsítja, és amelyiket meg is találtam nagyon hamar. A kísérletes út, ami hozzá vezetett, nagyon gyors volt, ekkor napról napra szinte minden kísérlet sikerült, mondott valami újat. Úgy éreztem magam, mint a Hershey-mennyországban. [A. Hershey 1969-ben kapott Nobel-díjat. Híres mondása szerint a mennyországot úgy képzeli, hogy ott minden kísérlet sikerül.] 1962-ben Straub egy külföldi konferencián együtt ebédelt egy izraeli kutatóval, Michael Selával, aki Anfinsennel dolgozott korábban. Straub elmondta neki, hogy találtunk egy ilyen enzimet, mire Sela közölte, hogy tudomása szerint ezt Anfinsenék is megtalálták, bár még nem közölték. Aztán egy hét múlva jött egy levél Anfinsentől, hogy próbáljunk kooperálni, és hogy szívesen látnának az amerikai laboratóriumban. Ezután megírtam a kandidátusi disszertációmat, és ’65-ben jutottam ki egy évre. De addigra már ők előrehaladtak a munkában... Mi is publikáltunk, ők is publikáltak, és Anfinsen a Nobel-előadásában meg is említi a mi munkánkat. Az utókor ennek ellenére többnyire csak Anfinsent idézi a PDI felfedezőjeként, mert ez így működik általában. Mindenesetre elkezdtem dolgozni az Amerikai Egészségügyi Intézet (NIH) Washington melletti, bethesdabeli kutatólaboratóriumában, ami már akkor is a világ legnagyobb, sok milliárd dolláros költségvetésű élettudományos kutatóközpontja volt. Ott viszont irányt váltottam, elkezdtem prokarióta molekuláris biológiával, genetikával foglalkozni.