Beszélő, 2007. július-december (3. folyam, 12. évfolyam, 7-12. szám)

2007. július-augusztus / 7-8. szám - BEFEJEZETLEN MÚLT - Peter Valentine: Nyelvcserék

ízlés! Anelkát ugyan még mindig aranyosnak láttam, mégis teljesen másképpen aranyosnak: iránta táplált korábbi gyermeteg vágyaim - amelyek az analitikusok szerint egyes fiúknál valójában anyjukra irányulnak - végleg elenyésztek. Távollétem alatt szüleim útlevelet és egyéb úti okmányokat szereztek be, köztük egy Ausztráliába szóló kivándorlási engedélyt is. Sajnos azonban pár nappal hazatértem után, érvényesítő pecsét híján, mindenfajta útlevelet érvénytelenítettek, így hát a III. világháború nyitányának tűnő koreai háború előestéjén Pozsonyban rekedtünk. Apámat fokozatosan „leépítették” a munkahelyén. A kirakat­perek korában még az sem volt kizárva, hogy egyszer csak leültetik. Hogy aztán az ügy még tovább bonyo­lódjék, bár az egyik minisztérium megtiltotta a kiuta­zásunkat, a másik hatóság a lakásunkat már egy új tulajdonosnak utalta ki. Egy baljós éjjel meg is jelent nálunk a rendőrség, hogy kilakoltasson, mégpedig hatósági lakatossal felszerelve, aki miután feltörte a zárat, kettévágta az ajtószárnyakat összefogó láncot is. Ennek láttán apám megpróbált telefonon kapcsolatba lépni a polgármesterünkkel, aki akkor éppen unoka­­testvérem, Marica férje volt. Csakhogy a remek idő­zítés következtében egy-kettőre kint találtuk magun­kat az utcán. Máig őrzöm a lánc levágott végét­­ a háború előtti menekültek módjára, akik Hitler képét hurcolták magukkal, nehogy bármikor is honvágyuk támadjon. Igaz, ami igaz, soha nem is volt honvá­gyam. Egy szép nap az ember egyszerűen belátja, hogy a hazájában nemkívánatos személy. Néhány hét eltelte után már sokkal otthonosabban éreztem magam Ausztráliában, mint valaha is egykori „hazám­ban”. Szüleim hasonlóképpen éreztek. A két világhá­borúban családunkat egymás után érték a csapások, a család zöme oda is veszett. Országunkra pedig a zsar­nokság tartós időszaka várt. 1950 májusának egy szép napján aztán apámat értesítette egy vámtiszt és határőr barátja, hogy Prágából valamilyen homályos telegram érkezett, amely úgy is értelmezhető, hogy az addig érvényte­len útlevelek újra érvényesnek tekinthetők. Időközben ugyan osztrák és az olasz vízumaink lejár­tak, anyám azonban, aki ebben nagymester volt, a konzulátuson két órán belül kiflörtölte és kisírta nekünk az újat. Még aznap délután, egyetlen utas­ként felszálltunk a pozsony-bécsi vonatra, és elindul­tunk a szabadság felé. Akadt a határon egy kis gon­dunk, a testi motozást is beleértve, ám a vonat végül is továbbzakatolt, és még napnyugta előtt megérkez­tünk Bécsbe. Mintha a Hold túloldalára jutottunk volna. 1950. május 21 -ét írtunk ekkor. 1­950-1952, MELBOURNE Néhány, szinte idillikusnak nevezhető bécsi hét alatt megszerveztük ausztráliai utunkat. Anyám, akiről szülei még azt sem tételezték föl soha, hogy valaha főznie kell, varrni tanult. Apám angolórákat vett, én pedig a Dunában úszkáltam. Végül felszálltunk a genovai vonatra (az út kezdett ismerőssé válni szá­momra). Kevés az emlékem erről az utazásról. Genova pálmái újra a trópusokat idézték, az egzoti­kus étel, a spagetti pedig, amelyet szüleim még hábo­rú előtti vakációikról ismertek, a szabadság és az új világban rám váró csodák előérzetét ébresztette ben­nem. Messinában beszereztünk egy hamisított Par­ker tollat, én pedig megismerkedtem a valódi kávé kesernyés zamatával. Föl voltam dobva. Minden annyira új és izgalmas volt: ott álltam rozzant hajónk, az SS Surriento orrában, és a jövőmet kémleltem boldogan. Következő állomásunkon, Port Saidban egy alacsony, kiöblösödött, bőr­ülő alkalmatosságra tettünk szert, hogy legyen hol ejtőznünk ebéd után. Hamarosan elértük Colombót, ahol pedig egy lan­gyos kóla dekadens élvezetében lehetett részem. Tíznapi hajóút után érkeztünk Fremantle-be, Nyugat-Ausztráliába - a part borongós, végtelen dombvonulatai egyáltalán nem emlékeztettek arra a trópusi paradicsomra, amelyet vártam. A Righton keresztül hepehupás út vitt végül Melbourne-be. Meglepetésünkre az első nyelv, amely itt megütötte fülünket, a szlovák volt: néhány még a háború előtt kivándorolt dokkmunkás beszélt szlovákul. Néhány a St. Kilda-i Fitzroy Streeten töltött nap, majd néhány hónap caulfieldi szobabérlés után, letéve a szokásos kauciót, a következő tizenöt év időtartamára egy, a Fawkner park és a Botanikus kert között található, South Yarra-i lakás boldog bérlői lettünk. Október

Next