Beszélő, 2008. július-december (3. folyam, 13. évfolyam, 7-12. szám)
2008. október / 10. szám - BEFEJEZETLEN MÚLT - Révész Béla: Pártállami intimszféra
kellene hiányolni ott, ahol maguk a szerzők is hangsúlyozzák: „Általános szociológiai jellemzőik alapján a vezetők [...] viszonylag egységes csoportot alkottak.” (80. o.) A fenti vezetői életútmodell pedig nem egyszerűen a szociológia módszerét, hanem kifejezetten az ideáltípus kialakításának útját követi. A kategória megalkotója, Max Weber számára természetes volt, hogy a „tiszta” („ideál”)típus által jelzett jelenségek — ebben az abszolút tiszta, ideális formában „valószínűleg éppolyan ritkán fordulnak elő a valóságban, mint az abszolút üres tér feltételezésével kiszámított fizikai reakció”. Az ideáltípusok legalapvetőbb jellemzője tehát, hogy konstruáltak. Elemeiket a valóságból vonják ki, de ideáltípusokká forrva már nem a valóságot mutatják. A valósággal egybevetve többnyire határesetnek tekinthetők. „Ez azonban - mint írja Weber - egyáltalán nem állja útját annak, hogy a szociológia a lehetséges »szándékolt értelem« osztályozásával alkossa meg a fogalmait, tehát úgy, mintha a cselekvés tényleges lefolyásában csakugyan tudatosan az értelemhez igazodnék.” Ráadásul mindez a történettudománytól sem idegen, teszi hozzá Weber: „A dolog lényegét tekintve a történetírás sem jár el másként...” A segítségével felvázolt kép ritkán fordul elő a valóságban, de „mindenkor az értelmi adekvátság követelményének megfelelően van megkonstruálva.” Mulatságosnak is találhatnánk tehát az állambiztonsági vezető személyiségmodelljének azon vonásait, hogy tizenkét kitüntetést szerzett, és tizenháromszor jutalmazták, vagy hogy budai otthonát az 1970-es évek óta nem újította fel. Azt azonban nincs okunk kétségbe vonni, hogy Ungváryék az állambiztonsági szervek hivatásos állományának rendelkezésükre álló személyi adatlapjai nyomán, „az értelmi adekvátság követelményének megfelelően” konstruálták meg az átlagos III/III-as vezető életútját. KIK VOLTAK, MIT AKARTAK? Mivel a könyv egyáltalán nem kívánja a Belügyminisztérium vagy Kádár-rendszer történetét pótolni, csupán adalékokat kíván szolgálni ezek megértéséhez, ezeknek az „adalékoknak” a milyenségét is érdemes figyelembe venni. Bár a tartalomjegyzék ezt nem tükrözi, a kötet két része markánsan elválik. Az intézménytörténeti rész mintegy kétszáz oldalon az állambiztonsági szervek és a kommunista párt kapcsolatával, a politikai rendőrség irányítóival, parancsnokaival foglalkozik, bemutatja az állambiztonsági munka eszközeit és módszereit, végül az állambiztonsági szervek működésének statisztikai adatait közlik, elsősorban a hatvanas-hetvenes évekből. A kötet második fele tizenhét esettanulmányon keresztül kívánja érzékeltetni az ellenségkép változásait, átalakulásának politikai meghatározottságát. Egy interjúból az is kiderül, hogy az intézménytörténeti részből a BM eszközei és módszerei, valamint a Pártirányítás fejezeteket, illetve a húsz történetből hármat Tabajdi Gábor írt, Ungváry Krisztián pedig a többinek a szerzője. Az esettanulmányok egy része korábbi közlések nyomán ismert. Ungváry célja ezekkel a publikációkkal kezdettől fogva bevallottan az, hogy az értelmetlen társadalmi viták helyett mindenki szembe tudjon nézni a tényleges felelősökkel is. Az élő szereplők reakciói többnyire ismertek. Van, aki hallgat, van, aki pereskedik a kötetben is olvasható anyagok miatt. Ami viszont eredeti forrásközlésként új információkat szolgáltat az olvasónak, azok az állambiztonsági szervek működésének statisztikai adatai, valamint a politikai rendőrség irányítóinak és parancsnokainak szakmai életútjaira vonatkozó adatok sokasága. Az Államvédelmi Hatóság személyi állományának a politikai nyomozó osztályokon zökkenőmentesen folytatott tevékenységéről már több közlemény is megjelent. Megdöbbentő adatot közöl viszont a kötet az állomány életkorára vonatkozóan. A 17 felső (a párt hatáskörébe tartozó) vezető közül 13-an, 23 központi osztályvezető közül 17-en 31-40 év közöttiek, 104 központi alosztályvezetőből pedig 71 volt 40 évnél fiatalabb. A hierarchiában lejjebb haladva, a megyei alosztályvezetők között már döntő többségben voltak a 35 év alattiak. Emellett a 332 vezetőből csupán 22-en volt 46 évnél idősebbek. Az 1956 utáni megtorlást levezénylő állomány átlagéletkora tehát - az ötéves bontásban megadott statisztikai táblázat alapján - 32 évre tehető! (62. o.)