Beszélő, 2012. július-december (3. folyam, 17. évfolyam, 7-12. szám)
2012. október / 10. szám - JÁTÉKTÉR - Sütő Tímea: Húsz év hármasban - A magyar támogatáspolitika hatásai Romániában
A továbbiakban a romániai magyar kisebbség helyzetéről lesz szó a magyarországi támogatáspolitika és a romániai belpolitika kereszttüzében, így az 1996 utáni erdélyi politikai folyamatokat vizsgálom, a kisebbségi képviselet demokratizáló hatására fókuszálva, a két fő magyar támogatási eszköz, a 2001-es ún. státustörvény és a 2010-es egyszerűsített honosítási törvény tükrében. Egyrészt amellett érvelek, hogy a kisebbségi képviselet által katalizált belső, inter- és intraetnikus folyamatok Romániában jelentősen hozzájárultak az ország demokratizálódásához, és nem kis mértékben a magyar kisebbség helyzetének változásához. Másrészt arra szeretnék rávilágítani, hogy a magyarországi főbb támogatáspolitikai eszközök nem feleltek meg a kisebbségi közösség és főként nem a magyar állam várakozásainak. Ez az írás a rendszerváltás utáni húsz évre kíván reflektálni, nem célja sem aktuálpolitikai kérdéseket feszegetni, sem pedig történelmi előképekkel és előzményekkel foglalkozni. A hármas modell kihívásai A vasfüggöny lehullásával nemcsak új államok és új nacionalizmusok születtek Közép-Kelet-Európában, hanem új lehetőségek is nyíltak az országokon belüli és országok közti kapcsolatok alakítására. Rogers Brubaker hármas modellje ezt a jelenséget magyarázza a párhuzamos nemzetépítés szemszögéből. Szerinte Közép-Kelet-Európa újonnan alakult vagy újraalakult országai egy interaktív kapcsolati hálóban fűződnek össze, egy nemzeti kisebbségeket, nacionalizáló befogadó államokat és anyaországokat összekötő hármas modellben. Ezekhez az aktorokhoz pedig külön-külön saját nacionalizmustípusok fűződnek. Bár a közép-kelet-európai országok etnikai és kulturális heterogenitása vitathatatlan, a nacionalizáló (befogadó) állam nacionalizmusa mégis a „nemzetállam" ideálján alapul. Itt a heterogenitás csökkentése érdekében az államok igyekeznek megerősíteni a többség központi politikai, gazdasági és kulturális pozícióját és az ország területi egységét. Ezek a nacionalizáló politikai eszközök a kisebbségek nyelvi és kulturális asszimilációját vagy stratégiai disszimilációját célozzák a kisebbségi közösségek gyengítése érdekében. A hármas modell kulcselemének a nemzeti kisebbségeket tekintjük, ez az az elem - sokszor talán ürügy is -, amely körül ez a kapcsolati háló kialakul. A kisebbségi nacionalizmus célja, hogy megalkossa és fenntartsa egy pusztán etnikai alapon formálódó közösség „nemzeti" jellegét, és legitimálja a közösségi jogok iránti igényét. Ezt az igényt rendszerint az anyaország is támogatja. Az anyaországi nacionalizmus abban a XIX. századi elméletben gyökerezik, mely szerint a nemzeti közösségeket egyfajta etnikai rokoni kötelék tartja össze. E vér szerinti összetartozás már-már törzsszerű köteléke az alapérv - nem egy esetben az egyetlen indok - a mellett, hogy az anyaország a határain kívül élők érdekében vagy éppen helyettük járjon el. A határok nélküli nemzet ideálja áll minden anyaországi támogatáspolitikai döntés mögött, legyen szó anyagi segítségről, jogalkotásról vagy kettős állampolgárságról (Brubaker 1996, Kemp 2004). Brubaker elmélete kiváló fogódzót nyújt a posztkommunista nacionalizmus értelmezéséhez, bár néhol túlságosan leegyszerűsített. David J. Smith rátapint a modell fő hiányosságára, amikor azt mondja, Brubaker kifelejtett belőle egy kulcsfontosságú elemet, a nemzetközi szervezetek középkelet-európai országokra gyakorolt nyomását. Smith szerint a közép-kelet-európai új nacionalizmusok értelmezhetetlenek, ha a nemzetközi keretet figyelmen kívül hagyjuk, így a nemzetállami - kisebbségi - anyaországi nacionalizmusok hármasa egy négyes modellbe rendeződik át (Smith 2002). Kataryna Wolczuk szerint a rendszerváltás nemcsak az új 29