Beszélő, 2012. július-december (3. folyam, 17. évfolyam, 7-12. szám)

2012. október / 10. szám - JÁTÉKTÉR - Sütő Tímea: Húsz év hármasban - A magyar támogatáspolitika hatásai Romániában

A továbbiakban a romániai magyar kisebbség helyzetéről lesz szó a magyarországi támogatáspolitika­ és a romániai belpolitika kereszttüzében, így az 1996 utáni erdélyi politikai folyamatokat vizsgálom, a kisebbségi képviselet demokrati­záló hatására fókuszálva, a két fő magyar támogatási eszköz, a 2001-es ún. státustörvény és a 2010-es egyszerűsített ho­nosítási törvény tükrében. Egyrészt amellett érvelek, hogy a kisebbségi képviselet által katalizált belső, inter- és intraetni­­kus folyamatok Romániában jelentősen hozzájárultak az or­szág demokratizálódásához, és nem kis mértékben a ma­gyar kisebbség helyzetének változásához. Másrészt arra szeretnék rávilágítani, hogy a magyarországi főbb támoga­táspolitikai eszközök nem feleltek meg a kisebbségi közös­ség és főként nem a magyar állam várakozásainak. Ez az írás a rendszerváltás utáni húsz évre kíván reflektálni, nem célja sem aktuálpolitikai kérdéseket feszegetni, sem pe­dig történelmi előképekkel és előzményekkel foglalkozni. A hármas modell kihívásai A vasfüggöny lehullásával nemcsak új államok és új nacio­nalizmusok születtek Közép-Kelet-Európában, hanem új le­hetőségek is nyíltak az országokon belüli és országok közti kapcsolatok alakítására. Rogers Brubaker hármas modellje ezt a jelenséget magyarázza a párhuzamos nemzetépítés szemszögéből. Szerinte Közép-Kelet-Európa újonnan alakult vagy újraalakult országai egy interaktív kapcsolati hálóban fűződnek össze, egy nemzeti kisebbségeket, nacionalizáló befogadó államokat és anyaországokat összekötő hármas modellben. Ezekhez az aktorokhoz pedig külön-külön saját nacionalizmustípusok fűződnek. Bár a közép-kelet-európai országok etnikai és kulturális heterogenitása vitathatatlan, a nacionalizáló (befogadó) állam nacionalizmusa mégis a „nemzetállam" ideálján alapul. Itt a heterogenitás csökken­tése érdekében az államok igyekeznek megerősíteni a több­ség központi politikai, gazdasági és kulturális pozícióját és az ország területi egységét. Ezek a nacionalizáló politikai eszkö­zök a kisebbségek nyelvi és kulturális asszimilációját vagy stratégiai disszimilációját­ célozzák a kisebbségi közösségek gyengítése érdekében. A hármas modell kulcselemének a nemzeti kisebbségeket tekintjük, ez az az elem - sokszor talán ürügy is -, amely kö­rül ez a kapcsolati háló kialakul. A kisebbségi nacionalizmus célja, hogy megalkossa és fenntartsa egy pusztán etnikai alapon formálódó közösség „nemzeti" jellegét, és legitimál­ja a közösségi jogok iránti igényét. Ezt az igényt rendszerint az anyaország is támogatja. Az anyaországi nacionalizmus abban a XIX. századi elmélet­ben gyökerezik, mely szerint a nemzeti közösségeket egyfaj­ta etnikai rokoni kötelék tartja össze. E vér szerinti összetar­tozás már-már törzsszerű köteléke az alapérv - nem egy esetben az egyetlen indok - a mellett, hogy az anyaország a határain kívül élők érdekében vagy éppen helyettük járjon el. A határok nélküli nemzet ideálja áll minden anyaországi támogatáspolitikai döntés mögött, legyen szó anyagi segít­ségről, jogalkotásról vagy kettős állampolgárságról (Bruba­ker 1996, Kemp 2004). Brubaker elmélete kiváló fogódzót nyújt a posztkommunis­ta nacionalizmus értelmezéséhez, bár néhol túlságosan le­egyszerűsített. David J. Smith rátapint a modell fő hiányossá­gára, amikor azt mondja, Brubaker kifelejtett belőle egy kulcsfontosságú elemet, a nemzetközi szervezetek közép­­kelet-európai országokra gyakorolt nyomását. Smith szerint a közép-kelet-európai új nacionalizmusok értelmezhetetle­nek, ha a nemzetközi keretet figyelmen kívül hagyjuk, így a nemzetállami - kisebbségi - anyaországi nacionalizmusok hármasa egy négyes modellbe rendeződik át (Smith 2002). Kataryna Wolczuk szerint a rendszerváltás nemcsak az új 29

Next