Beszélő, 2012. július-december (3. folyam, 17. évfolyam, 7-12. szám)
2012. december / 12. szám - JÁTÉKTÉR - Révész Sándor: "...égi konok lobogással" - Csapody Tamás: Bori munkaszolgálatosok
22 Csapody valóban úgy dolgozik, mintha az idézett rankei elv vezérelné. Leopold von Ranke pedig valóban pozitivista volt. A pozitivista úgy gondolja, nem feladata a múlt megítélése, a múlt magyarázata, sem a kortársak befolyásolása a múlt felmutatásával. Neki csak az a dolga, hogy megmutassa, mi hogy volt. Leírja és rendszerezze a múlt jelenségeit. Természettudományként művelve a történelemtudományt, természetként kezelve a társadalmat, fizikai érdekeitől vezérelt biológiai mechanizmusként, kvázi állatként az embert. Mi köze lenne Csapodynak ehhez a pozitivista felfogáshoz? Nyilván semmi. Ellenkezőleg. A pozitivista maximalizmus nála a maximális értékelkötelezettség demonstrációja. Antipozitivista demonstráció. Azért kell „mindent minél részletesebben elmondani", mert annyira fontos. Amit pedig elmond, azért nem kell értékszempontok szerint külön fejtegetni és magyarázni, mert az értékviszonyok annyira egyértelműek. Ami formailag pozitivista magatartás, az valójában idealista, mondhatnánk szerzetesi ethosz, felelősségtudat. No, és mire megyünk ezzel az ethosszal? Mikor mire. Sok esetben nyilvánvalóan sokra. Számtalan példát találunk erre a könyvben, de elég, ha a magyar főbűnösre, a bori táborcsoportban főparancsnokoskodó Marányi Edére gondolunk. 2007-ig, amíg Csapody ki nem kutatta, nem lehetett igazán tudni, hová tűnt el Budapestről Murányi 1944 őszén. Hol élt, hol halt, mi igaz, mi nem a köré szőtt legendákból? Most már tudjuk, hol pergette le békességben, álnéven, a jó öreg Tóni bácsiként, hungarista tisztelői és mit sem sejtő polgártársai megbecsülésétől övezve utolsó évtizedeit. Már csak azt nem tudjuk, együttműködött-e a magyar kommunista szervekkel, fölhasználták-e hírszerzési tapasztalatait és lehetőségeit büntetlensége biztosítása fejében. Míg a prominens bűnös esetében új bizonyosságokhoz jutottunk, a prominens áldozat, Radnóti Miklós esetében éppen ellenkezőleg: új bizonytalanságokhoz. A részletesebb kutatás nem feltétlenül vezet a történések részletesebb ismeretéhez. Amiről biztosan részletesebb ismereteink lesznek, az a bizonyosságok és bizonytalanságok mértéke. Az is lehet, hogy a folyamat végén kevesebbet tudunk, mint amennyit az elején tudni véltünk. Ráadásul pont arról, amiről leginkább szerettünk volna többet tudni, és ezért a legnagyobb szenvedéllyel jártunk utána. A Radnóti Miklós életét lezáró tömeges abdai kivégzés erre példa. Sokkal kevesebbet tudunk róla, amióta Csapody minden kideríthetőt kiderített. Miután az összes közvetlen és közvetett tanúnak kegyetlen következetességgel utánajárt, most már tudjuk, hogy a szemtanúk egy híján nem lehettek szemtanúk. Egyetlen szemtanú van (volt), de az sem (volt) beszámítható. Szellemileg friss, élő szemtanú is lenne, ha tényleg az lenne. De nem az, bizonyíthatóan hazudik, és képtelenségeket állít. (270. o.) A kivégzés „kanonizált" időpontját sikerült kétségbe vonni, de nem sikerült kideríteni s most már alighanem soha nem is sikerülhet, hogy mikor történt a kivégzés, mikor ért véget pontosan Radnóti élete. Az is bizonytalanná vált, hogy a Radnótiként azonosított és eltemetett tetem valóban a költő porhüvelye volt-e. (529. o.) Tudjuk, kik vehettek részt a kivégzésben, de egyikről sem tudjuk biztosan, hogy részt vett-e benne. Már arról sem tudjuk ezt biztosan, akiről biztosan tudni véltük: „Az egyik országos napilapban közreadott írásomban Tolnaira [Tolnai Gáborra - r. s.] hivatkozva... magam is Tálast neveztem meg Radnóti egyik gyilkosaként. [...] Cikkeimben és a 298-as parcella körül kialakult nyilvános vita során egészen 2009 őszéig általában elfogadtam Tolnai és az állambiztonsági szolgálat álláspontját. További kutatásaim nyomán azonban felül kellett bírálnom álláspontomat."(369. o.) Ennek az esetnek mély tanulságai vannak. (Ajánlanám ezeket a Tollas Tibor ügyével foglalkozók figyelmébe is. Jellemző, hogy a Tollas-ügyet a legalkalmatlanabb formában fölplankoló Népszava és benne Dési János úgy méltatta