Máshonnan Beszélő 3. (1986)
1986 / 3. szám
- Először is, tanú - felelt neki Petuhov biró -, eressze le a karját! A Legfelsőbb Bíróság előtt áll, így nem szokás a bíróság előtt állni. Most pedig jól figyeljen rám: ha azt akarja, hogy meghallgassuk, ha el kívánja mondani nekünk, amit tud, akkor a tárgyalás minden résztvevőjének a kérdéseire felelnie kell. Az ügyvéd elvtársak itt a kötelességüket teljesítik) azaz védik az ügyfelüket* Ezért vannak itt« Éppúgy szükségünk van a segítségükre, mint az ügyész elvtárséra* Mélyen együttérzünk a gyászával, nem felejtettük el, hogyan veszítette el a lányát. De arra kell kérnünk, magy se feledkezzék meg róla: ha mg akarjuk tudni ebben az ügyben az igazságot, keményen kell dolgoznunk, és ezt a munkát igen higgadtan és józanul kell végeznünk » És Kosztopravkina ettől kezdve tiszteletben tartotta, a szabályokat. Rájött: ez a bíróság nem engedi meg neki, hogy azt csináljon, amit akar. A tárgyalás két hónapja alatt mindössze két ízben láttam, hogy Petuhov bíró arcán a bosszúság jelei mutatkoznak. Ekkor is csak azért vettem őket észre, mert szándékosan erre figyeltem, olyan pillanatokban, amelyeknek nagy jelentőségük volt a védelem számára. De a hangja még ilyenkor is ugyanolyan nyugodt maradt, mint egyébkor* Az első ilyen alkalomra a hivatalos tanúk kihallgatásakor került sor* Aznap kora reggel, még a tárgyalás előtt összefutottunk Petuhovval a folyosón. - Ma nehéz napja lesz - mondta. - Az ügyész a hivatalos tanúk vallomását igen fontos bizonyítéknak tekinti. Nem feleltem semmit,. Szilárdan elhatároztuk Judoviccsal, hogy az okirathamisításnak, amelyet fölfedeztünk, még a bíró számára is meglepetésnek kell majd lennie... Elérkezett a pillanat az első hivatalos tanú azok közül, akik elkí-sérték annak idején Alik Burovot a tetthelyre, ott állt a tanúk emelvényén. Röviden beszámolt róla, hogyan mentek le Gorbacsov vizsgálóbíró javaslatára újra Izmalkovóba. A vizsgálóbíró megkérte, mutassa meg azt a helyet az almafát amelyre Alik mutatott 1966. szeptember 7-én. - Rögtön ráismertem, és megmutattam a vizsgálóbírónak* Lemértük, a távolságot, a mérés eredményét pedig jegyzőkönyvbe vettük* Se a bíróságnak, se az ügyésznek nem volt kérése. -Kérem a tanút, feleljen, ki ment még magukkal Izmalkovóba? - kérdeztem. . . - Ketten mentünk Gorbacsov vizsgálóbíróval. - Milyen járművel mentek? - Autóval* - Emlékszik az autó márkájára és színére? - Hogyne, egy kék minibusz volt. - Volt még valaki magán és a vizsgálóbírón kívül a kocsiban? - Csak a sofőr* - És Szijalkovóban, amikor megmutatta, melyik volt a kérdéses almafa, és elvégezték a méréseket... ott volt-e még valaki más is - Nem, csak a vizsgálóbíró úr és én. . - Emlékszik-e rá, pontosan mikor történt mindez? - Hogyne, pontosan emlékszem: 1969 március 2-án. A pontos időt, az én órám szerint, felírtuk a jegyzőkönyvbe. Nincs több kérdésem a tanúhoz. Arra kérem a bíróságot, igazolja a következő tényeket: a helyszíni szemléről készült följegyzésben, a 10* kötet 52* oldalán, a következő olvasható: a helyszíni szemle március 2-án ment végbe, a résztvevők, de* 10.15-kor érkeztek a helyszínre, és déli 12 órakor tértek vissza Ogyincovóba. Bár Petuhov bíró szokásos szenvtelen arcával nézett rám, bizonyos voltam benne, hogy csalódott. Minek teszem föl ezeket a kérdéseket? Hova akarok kilyukadni? Jött a következő tanú azok közül, akik eredetileg elkísérték Alikot a helyszíni szemlére. Vallomása megegyezett az elsőével. Se a bírónak, se az ügyésznek nem volt hozá kérdése. Én megismételtem valamennyi előző kérdé s 7t -