Máshonnan Beszélő 3. (1986)
1986 / 3. szám
tanúval, aki részt vett a Juzov-féle helyszíni szemlén, újra ellátogatott a gyümölcsösbe. Ezúttal állítólag minden tanú ugyanarra a helyre mutatott a gyümölcsösben az almafa alatt, ahová Burov és Kabanov, kivétel nélkül mindegyikük ugyanarra a helyre.. Az összes szükséges mérést elvégezték, és minden pontosan egybevágott* Ha így van, ezeknek a méréseknek az eredménye megcáfolja Alik és Szása állítását, mely szerint ők két különböző helyre mutattak* Ez annál is meglepőbb volt, hiszen az első tárgyaláson a tanúk közül kettő is mindenben megerősítette a fiúk vallomását* Megmutattam Levnek, mit vettem észre a Gorbacsov látogatásairól készült jegyzőkönyvben* Kimásoltam mind a hat beszámoló keltezését: valamenynyi ugyanazon a napon, ugyanabban az órában készült. Világos tehát, hogy csak egyszer jártak a helyszínen, és hogy csak egyszer végezték el a mérést. Ez a felismerés ugyan még nem biztosította, hogy ha keresztkérdéseket teszünk fel a tanúknak, őszintén válaszolnak majd, mégis ez volt azonban az a vékonyka cérnaszál, amelynek a végénél fogva elkezdhettük kibogozni az igazságot. Megegyeztünk, hogy egylőre nem kérjük a hivatalos tanúk kihallgatását. Feltehetőleg senki más nem sejtette még, hogy újabb okirathamisítás történt. Ennek a felfedezésnek bombaként kell majd robbannia a tárgyalóteremben. Még egy jelentős változás is történt, Marcsenkova, amikor Gorbacsov kihallgatta, azt állította, hogy korábban hamisan vallott, mert félt Burov szüleitől. Nemcsak a hangját hallotta Marinának, állította ezúttal, hanem látta is-- őt is, a fiúkat is. Bárki, aki szemtanúja volt, hogyan tapogatózott keresztül Marcsenkova a jól megvilágított tárgyalótermen, csak nevetni tudott ezen az állításon. Újra kérvényeznünk kell, hogy szerezzék be Marcsenkova leleteit a klinikáról. Megírtuk a kérelmet, majd Judovics és én Szásával és Alikkal aláírtuk az okiratot, amelyben kijelentjük, hogy áttanulmányoztuk az ügy anyagát, és most kezdhettük a hosszú várakozást a harmadik tárgyalásra. Lehet, hogy egy hónap lesz, talán kettő, de az is lehet, hogy négy. Most örültünk csak igazán, hogy a fiúkat kiengedték a börtönből - így nem esik majd annyira nehezükre a várakozás. " Két hónapra rá, április 20-án megtudtuk, hogy a fiúkat újra letartóztatták. Az elfogató parancsot Guszev, a moszkvai járási ügyész írta alábelőle később a Szovjetunió Legfelsőbb Ügyészének helyettese, majd a Szovjetunió Legfelsőbb Bíróságának elnökhelyettese lett, az az ember, aki hat hónappal ezelőtt olyan nagyvonalúan szabadon eresztette Alikot és Szását. A nyomozás befejeződött. Semmi ok nem lehetett attól tartani, hogy a fiúk megszöknek. A szabadlábon töltött hat hónap alatt kifogástalanul viselkedtek. Csak egy magyarázatot tudtam találni az újabb törvénysértésre. Lélektani zsarolásnak szánták, nemcsak a vádlottakkal, hanem a bírósággal szemben is, Guszev azt mondta vele: "Nem hátrálunk meg. Minden erőnkkel és tekintélyünkkel harcolni fogunk a győzelemért." Guszevnek kétségkívül teljesen mindegy volt, börtönben van-e Alik és Szása vagy szabadon. A letartóztatásukból fegyvert kovácsolt, s azt a legcsekélyebb könyörület nélkül forgatta. Újabb hónapok teltek el, s ezalatt ismét nem volt jogunk hozzá, hogy találkozzunk a fiúkkal - bár voltaképp már nem is lehetett fiúknak nevezni őket, hiszen időközben felnőttek. Hivatalos nagykorúvá válásukat az 11 számúbörtönben ünnepelték. Őrjöngtünk Judoviccsal. Folyamodványt nyújtottunk be az OSZSZK Legfelsőbb Bíróságának, tárgyalják ott az ügyet, tekintettel annak rendkívül bonyolult voltára - és nem kis meglepetésünkre a folyamodványunknak helyt adtak.