Katolikus gimnázium, Besztercebánya, 1890
A legegyszerűbb mód az egymáshoz viszonyban levő szók csoportosítására az, hogy e viszony az elhelyezésben és a szórendben jusson érvényre. A szók elhelyezését részint a viszonyjelző alakok eszközük, részint a szórend. A mely nyelv gazdag a mondott viszonyjelző alakokban, ebben a szórendnek csekélyebb fontossága van és a szók elhelyezése nincs szoros szabályhoz kötve. Egészen másképen áll a dolog ellenkező esetben. Itt már a szórend igen fontos, szoros szabályok uralma alatt áll és minden változtatása módosítja a kifejezendő eszmét. Tudvalevő dolog azonban, hogy e tekintetben minden nyelvnek meg van a maga sajátsága, így más szabályok szerint rendezi el a mondatrészeket a magyar, mások szerint a latin stb. Világos, hogy a német nyelvnek is vannak erre nézve törvényei, melyek a gondolat helyes kifejezésénél szem előtt tartandók, és ezek ebben sokkal nagyobb mértékben jutnak érvényre, mint amazokban; így míg ezen törvények egyes nyelvekben inkább csak a prózában érvényesülnek, addig ez a német nyelvben többé-kevésbbé még a verses előadásnál is mérvadó. Ezen törvények megismertetésére fontos a kiinduló pont, mindenek előtt ezzel kell tisztába jönnünk. De minthogy a nyelvek tanítása mondattani alapon történik, és a mondat lelke a személyragos ige, így magától értetik, hogy ha azt a módot és sorrendet kutatjuk, amely szerint és amelyben a szók a mondatban sorakoznak, mindig és mindenütt a személyragos igéből kell kiindulnunk. Ekörül kell sorakozniok a mondatrészeknek, mégpedig oly rendben, amelyet követnünk kell, ha személyragos igéből indulunk ki. Itt meg kell jegyeznem, hogy mivel én a szórendet csak praktikus szempontból vettem vizsgálat alá, csak azon viszonyra szorítkoztam, amelyben az alany és az állítmány, mégpedig az állítmány tisztán személyragos alakjai állanak. Ezeket tekintetbe véve a németben külön a fő- és külön a mellékmondatok szórendjéről szoktunk beszélni. Ennek okát pedig azon logikai különbségben találjuk, mely a német fő- és mellékmondat közt fennáll. A német főmondat szórendjénél fogva az alakuló félben levő gondolatot fejezi ki, azért az ige bővítményei rendesen az ige után foglalnak helyet; természetes, hogy az ige ez által a mondat elejére kerül; a mellékmondat ellenben már a kész, létrejött gondolatnak kifejezője, azért az ige rendesen a mondat végén áll. Itt ugyanis az ige bővítményei ellentétben a főmondattal az ige elé kerülnek és a személyragos ige mint a gondolat berekesztője a végén áll; tehát a mellékmondatok a már alakult mondatrészek szórendjét követik. Miként pl. a jelzői viszonyban a fogalomszó a végén áll, vagy miként