Katolikus gimnázium, Besztercebánya, 1890

A legegyszerűbb mód az egymáshoz viszonyban levő szók cso­portosítására az, hogy e viszony az elhelyezésben és a szórendben jusson érvényre. A szók elhelyezését részint a viszony­jelző ala­kok eszközük, részint a szórend. A mely nyelv gazdag a mon­dott viszonyjelző alakokban, ebben a szórendnek csekélyebb fontossága van és a szók elhelyezése nincs szoros szabályhoz kötve. Egészen más­képen áll a dolog ellenkező esetben. Itt már a szórend igen fontos, szoros szabályok uralma alatt áll és minden változtatása módosítja a kifejezendő eszmét. Tudvalevő dolog azonban, hogy e tekintetben minden nyelvnek meg van a maga sajátsága, így más szabályok szerint rendezi el a mondatrészeket a magyar, mások szerint a latin stb. Világos, hogy a német nyelvnek is vannak erre nézve törvényei, melyek a gondolat helyes kifejezésénél szem előtt tartandók, és ezek ebben sokkal nagyobb mértékben jutnak érvényre, mint amazokban; így míg ezen törvények egyes nyelvekben inkább csak a prózában érvényesülnek, addig ez a német nyelvben többé-kevésbbé még a verses előadásnál is mérvadó. Ezen törvények megismertetésére fontos a kiinduló pont, min­denek előtt ezzel kell tisztába jönnünk. De minthogy a nyelvek taní­tása mondattani alapon történik, és a mondat lelke a személyragos ige, így magától értetik, hogy ha azt a módot és sorrendet kutatjuk, a­mely szerint és a­melyben a szók a mondatban sorakoznak, mindig és mindenütt a személyragos igéből kell kiindulnunk. Ekörül kell sorakozniok a mondatrészeknek, még­pedig oly rendben, a­melyet követnünk kell, ha személy­ragos igéből indulunk ki. Itt meg kell jegyeznem, hogy mivel én a szórendet csak prak­tikus szempontból vettem vizsgálat alá, csak azon viszonyra szorít­koztam, a­melyben az alany és az állítmány, még­pedig az állít­mány tisztán személyragos alakjai állanak. Ezeket tekintetbe véve a németben külön a fő- és külön a mel­lékmondatok szórendjéről szoktunk beszélni. Ennek okát pedig azon logikai különbségben találjuk, mely a német fő- és mellékmondat közt fennáll. A német főmondat szórendjénél fogva az alakuló félben levő gondolatot fejezi ki, azért az ige bővítményei rendesen az ige után foglalnak helyet; természetes, hogy az ige ez által a mondat elejére kerül; a mellékmondat ellenben már a kész, létrejött gondolatnak ki­fejezője, azért az ige rendesen a mondat végén áll. Itt ugyanis az ige bővítményei ellentétben a főmondattal az ige elé kerülnek és a személyragos ige mint a gondolat berekesztője a végén áll; tehát a mellékmondatok a már alakult mondatrészek szórendjét követik. Mi­ként pl. a jelzői viszonyban a fogalomszó a végén áll, vagy miként

Next