Bolond Istók, 1919. (42. évfolyam, 1-11. szám)

1919-03-16 / 11. szám

BOLOND ISTÓK Ismeri, haza, sőt mindent igyekeznek elkövetni, hogy há­lájukat bebizonyíthassák . Dehogy kérem, dehogy, szólt a Vezér keserűen, sőt még rágalmaznak, sértegetnek is Hányszor hallottam már azt a kifejezést, hogy „ár­drágító kutya.“ Ezt azonban kell, hogy a legko­molyabban kikérjük magunknak. Az igaz, hogy mi néha harapjuk, marjuk, széttépjük egymást, sőt sokszor direkt jól esik, ha egymás véréből jóllakhatunk, de — árt drágítani, — erre még mi sem vagyunk képesek, ehhez — embernek — kell lenni. A vérebekről azonban nem kezeske­dem, illetve lábaskodom. — Rágalmaznak azzal is, hogy tüleke­dünk és tépjük egymást a koncért. Lehet, hogy valamikor, de most már . . . konc, az nincs . . . ami volt, azt mind elvették előlünk a régi jó politikus urak . . . — Megvetnek azért, mert a gazdánknak, aki enni ad, hizelgünk, megnyaljuk a kezét, de mert ugyanabba a kenyéradó kézbe, sokszor bele is harapunk. Mit tagadtam, ez igaz, de hiszen ez olyan könnyen érthető . . . Hiszen mi már olyan régen élünk emberi társaságban! . . . Szerettem volna még tovább társalogni a méltóságával, de nem lehetett, mivel az udvarba bejött egy veszedelmesnek látszó kétes alak, — később megtudtam, hogy miniszter volt, — akit a közbiztonságra ügyelő kötelességtudó Vezérnek meg kellett ugatnia. Megpróbáltam, hogy a kötelessége elvégzé­­sében segítségére legyek, de mivel ez sehogysem sikerült, zavarni, sem akartam, miért is szívélyesen búcsút vettem a méltóságától. A Vezér kedvesen kilátásba helyezte, hogy nekem és utódaimnak díjmentesen fogja adomá­nyozni a „kutyaházi“ előnevet, meleg lábszorítással búcsúzott el tőlem, sőt, hogy valami emlékem is legyen tőle, elragadó szeretetreméltósággal át­nyújtott öt darab hatalmas fajbolhát. Miután illő szerénységgel tiltakoztam e megtiszteltetés ellen és kértem, ne fossza meg magát tőle, megnyugta­tott, hogy ne búsuljak, marad neki úgyis elég... Zea. — Nézze, Sihalkáné, csak addig várjon a házbérrel, amíg ezt a képet befeje­zem és eladom. — No, a fene egye meg, mingyár tudtam én, hogy sose látom a pénzemet!­ ­ —

Next