Bolond Miska, 1860. (1. évfolyam, 1-31. szám)

1860-06-04 / 1. szám

l­ső szám. Pest, június 4. 1860. 1. évfolyam. HETI NAPTÁR. Hétfő, junius 4. Siciliában most igen meleg napok vannak. Nehány hét előtt pedig sok eső volt. Küldtek is oda nem rég köpenyeget, hanem azt mondják erre, hogy „késő eső után a köpenyeg.“ Kedd, junius 5. Brassai, derék tudós hazánkfia megdöbbenve veszi észre, hogy már június 5-dike van, s ő még ebben a hónapban nem polemizált. Szerda, június 6. C­s­e­n­d­e­i Tivadar úr újra keresztelteti leá­nyát, Emíliát, nehogy a békétlen olasz tarto­mányok nevét viselje. HETI NAPTÁR. Csütörtök, június 7. A szüret még messze van, hanem Porosz­­országban a daniaidák hordáját máris készül­nek­­ megfenekelni. Péntek, június 8. A szépirodalmi lapok arról vitatkoznak, hogy a műegylet idei sziűrzett műlapja szilvalé­vel, vagy pedig pipalével van-e kipingálva. Szombat június 9. A politikai lapok is vitatkoznak, nevezete­sen arról, hogy Lamorid­ére beöltözött - e, vagy pedig kivetkezett? Megjelen minden vasárnap. Előfizetési dij junius 1-től September végéig 2 ujft, június 1-től az év végéig 3 ft 50 ujkt. — Az előfizetés és minden rek­lamáció Emich Gusztáv kiadó hivatalába (Barátok tere 7. sz.) utasítandó. — A kéziratok Tóth Kálmánhoz (Szerb­ utcza 5. sz.) küldendők. Ki adta Garibaldinak a 300 ezer aranyat ? A „Times“ azt mondja, hogy ő tudja jól, A nápolyi kiszállás kin marad. A francia adta Garibaldinak Azt a háromszázezer aranyat. A „Patrie“ mondja, ő is tudja jól Ki sérté még imigy az úri just, Hogy azt a sok pénzt Garibaldinak Nem adta más, csupán az ánglius. S szól a „Kreuzzeitung“ szörnyű mérgesen : Az a kalóz megint öl, s vágva szúr, Hanem tudjuk, ki adta rá a pénzt, Jól tudjuk azt, hogy Viktor meg Cavour. Ki adta már most csakugyan a pénzt ?" No, kiugratom én az agarat. Tehát é­n adtam Garibaldinak Azt a háromszázezer aranyat. Bolond Miska. PRIVÁT LEVELEK. Pölbontogatja a Zöld Ördög. I. Kipfelhauser úr Krümmer úrhoz. ------------Tetszik azt tudni édes Krüm­mer úr, hogy én becsületes, rendszerető ember vagyok, nekem meg van a magam jó mester­sége, én sütöm a zsemlyét, beszedem a ház­­árendát, néha kijárok a városligetbe, este meg­iszom a magam öt pohár sörét, azután háló sipkát teszek a fejemre, imádkozom a béke fenntartásáért, s elalszom,­­ aztán nem gon­dolok semmivel. Hanem ez az én családom! na ezzel ugyan megáldott engem az Isten. Én nem tudom, min­dig az ország sorsával vesződnek, mintha meg­annyi miniszterek volnának , még a feleségem, Lizi is, hogy nem szégyelli magát, pedig már 50 esztendős. S én különösen meg nem foghatom azt, hogy mért akarnak lenni olyan nagy ma­gyarok. Tetszik azt tudni édes Krümmer úr, hogy az én nevem Kipfelhauser, Gräc mellett születtem, s ha az isten engedi, ott is halok meg (csak még két házat akarok itt magam­nak építeni) — hanem ez az én családom, — én nem tudom, mi ütött beléjük. Még Vilmos fiammal nem gondolnék. Ez már úgy is el van veszve. A­helyett, hogy apja becsületes mesterségét tanulta volna, az anyja kivonatára jogász lett. Már minden kanapémat kiszakasztotta a sarkantyújával, a kalpagja tollával mind leveri a palaczkokat az almárjom tetejéről, fokossal, csákánynyal, valóságos fej­szével jár, hogy még magam is megijedek tő­le; mindig a Rákócyt fütyüli, mindenféle ha­szontalan lármáknál jelen van, néha aztán há­rom napig sem látom, már azt gondolom, hogy többé nem is jön elő, midőn egyszerre csak előáll, tiszta inget vesz, s kér tőlem mindenfé­le célokra, hallatlan summájú pénzeket, erre tíz, arra húsz forintot; hát hallott valaha ilyet édes Krümmer úr, ez a fiatal ember, ki még egy krajcárt sem tudott keresni, tíz forintokat ajándékoz Kazincynak, a múzeumnak, meg nem tudom én kinek. Már nem merek a céh­­gyűlésbe menni, mert a céhmester úr (a­ki, mint tetszik tudni, igen befolyásos ember) fáj­dalmas szemrehányásokat tesz azon rendet­lenségekért, melyeket fiam imitt-amott elkövet. Hát tehetek én róla ? ! már azt is mondtam neki, hogy kitagadom, hanem erre azt felelte, hogy bánja is ő, ha a huszonnégy esztendőt eléri, úgy sem lesz ő többé Kipfelhauser, har nem megváltoztatja a nevét Szarvasi­ra. Megüt a guta édes Krümmer úr, megüt a guta. Aztán Vilmossal még nem gondolnék — ez már úgy is el van veszve. Ha nem tetszik tudni, hogy van egy másik fiam is, Pepi, még csak 8 esztendős, ez eddig a legjobb gyerme­kem volt, szelíd, engedelmes, egészen reám ütött, s ez idő szerint is ott van a mesterség­nél, rá mertem bízni minden dolgomat. Egy szép reggel bemegyek a boltomba, hát valami kis törököt látok ottan mozogni. Már azt akartam neki mondani, hogy ez nem trafik, a dohányt amottan átellenben árul­ják, midőn egyszerre csak megszólal a török, az én Pepi fiam. Hát tetszik tudni édes Krümmer úr, hogy mi történt ? — nem kevesebb, mint hogy ez a gyerek fogta magát, s az ő bő pantallóját bele­csomiszkolta a csizmaszárába, mert — úgy­mond — már ezután ő is csak magyar nadrág­ban akar járni. Én édes istenem! — de tud­tam, hogy elrontja az a léhű­te, az a Vilmos. Aztán kértem őt, hogy tegye le i­zt a csúnya öltözetet, mondtam, hogy csináltátok neki új pantallont is, meg szép fekete rokkot elefánt­csont gombra, sőt igyekeztem (megfeledkezve atyai méltóságomról) tréfálni is vele, hogy az, a­mi rajta van, török bugyogó, nem is magyar nadrág, hanem erre még neki állt fölebb, s azt mondta, hogy csináltassak hát neki szűkebbet. S valóban e gyermek oly nevetségesen nézett ki az ő rögtönzött uniformisában, hogy családi nevemnek gúnytól való megőrzése tekinteté­ből, kénytelen voltam neki magyar nadrágot csináltatni. Már most ez is a gonoszé, együtt járnak Vilmossal „herumszoszb­en.“ A Katalin leányom ? erről nem is szólok; ezek az asszonyok a legrosszabbak; ez a leány tetőtől talpig gyászban jár, azt mondja, hogy valami nagy halottat gyászol, hanem én még föl sem foghatom, hogy az kicsoda, aztán la­pokat járat, pénzeket gyűjt patriotis célokra, a boltokban nem akar németül beszélni, s még a boldog isten tudja mit csi­ál.Csak már va­laki megkéretné,hanem perszerjuriszt, az nem házasodik, a magunkféle békességes ember pedig irtózik az ilyen katonás asszonyszemé­lyektől. Még a feleségemet is belevitték; tavaly húsvétkor vettem neki egy szép kék kalapot, jól emlékezem, tizenhat forintba került; múlt­kor kimegyek vele a városerdőbe sétálni, hát csak látom, hogy innen is, amonnan is nevet­­getnek mi felénk; csak néztem, hogy a forhe­­medlim pántlikája lóg-e ki, vagy a kaputom gyuladt meg; hát csak akkor vettem észre édes Krümmer úr, — tudja mit? hogy a feleségem azt az ő szép tizenhat forintos kalapját össze­vissza csipkézte, zsinórozta, úgy nézett ki, mint egy bóbitás tyúk; menten összevesztem vele, mondtam neki hogy nevetik, de ő meg azt mondta, hogy engemet nevetnek — nem tud­nám miért; mérgemben megittam hat pohár sört és trakkeren jöttem haza; hanem hát ez­zel is én jártam meg, mert az asszonyok azt mondták a frakkernek, hogy csak arra hajtson, a­merre lehet még látni fekete zászlókat, mert hogy ezek , nekik nagyon tetszenek, hogy az valami megható. De még ez mind semmi. Lizikém (már csak így nevezem az istenadtát) két esztendő előtt egy gyönyörű kis kövér gyermekkel aján­dékozott meg, a­ki mai napig is hála isten, jó egészségben él, kedves egy gyermek, megeszik mindennap hat kiflit. No, gondoltam, már ezt csak fölnevelem magamnak, ez majd épen olyan lesz mint én , hogy az atyai vonások nem is hiányoznak belőle, mutatja az, hogy már most is szeret (habár kártyából) házakat építeni. Most, május 25-kén volt születés­nap­ja, most lett három esztendős. Áradozó atyai kebellel léptem a nevezett napon szobájába, szívemre szorítottam, s megkérdezem őt: mi kell neked a te születésnapodra édes kis apró Kipfelhauserem ?! — Szarkantusz czizma — felelt leszédi­­tőleg a selypes gyermek. Igen édes Krümmer úr, ezt a kis három éves, ártatlan gyermeket is elrontották; már nem is hitják úgy hogy Stefi, hanem Pista. — Kipfelhauser és Pista! Hallott valaha ilyent édes Krümmer uram ? ! így állok családomban. Hanem m­a­gsejt hála isten jól megy. A búza ára most kisebb lett s igy következésképen majd a zsemlyéket is kisebbekké tehetjük. Fájdalom, hogy a cse­rép s egjabb építkezési eszközök igen drágák. A kivánt tökmagot itt küldöm (jó helyen kereste ezt nálam édes Krümmer úr, én magam is szenvedélyesen tenyésztem e nemes gyü­mölcsöt) és tisztelem a Krümmerné asszonyt, meg a fetter urat is, meg a kis Pepit (tud-e már számolni ?) meg mindenkit; én pedig va­gyok saját kezemmel Kipfelhauser.

Next