Bolond Miska, 1860. (1. évfolyam, 1-31. szám)
1860-07-01 / 5. szám
5-dik szám. I. évfolyam. Pest, július 1. 1860. HETI NAPTÁR. Csütörtök, julius 5. A „Kreizzeitung“ bocsánatot kér, hogy a múlt héten úgy találta leírni a Garibaldi nevét, hogy nem volt mellette a „zsivány.“ Péntek, julius 6. A nápolyi alkotmánykészítők többi közt a magyar előfizetési fölhívásokat tanulmányozzák, miután ezek is igen jól tudnak ígérni. Szombat, júélius 7. A „Dorfblatt“ biztos tudomással bír arról, hogy Napóleon Báden-Bádenben tétele alatt folytonosan sört ivott. A rokonszenv ilyen felében Németország most már föltétlenül megnyugszik. Megjelen minden vasárnap. Előfizetési dij junius 1-től September végéig 2 ujft; június 1-től az év végéig 3 ft 50 ujkt. — Az előfizetés és minden reclamátió Emich Gusztáv kiadó hivatalába (Barátok tere 7. sz.) utasítandó. — A kéziratok Tóth Kálmánhoz (Szerb-utcza 5. sz.) küldendők. HETI NAPTÁR. Hétfő, július 2. A japáni császárt állítólag méreg által végezték ki. Jobban értesültek azonban azt állítják, hogy az „Új Idő“ polémiáját contra „Sz. Híradó“ olvasták föl előtte, s abba halt bele. Kedd, július 3. A nemzeti színház leköszönő bizottmányosai állítólag a török financminisztériumban fognak alkalmaztatni. A „Chronicle“ ebben orosz-francia befolyást ismer föl. Szerda, julius 4. Lesseps az Egyptomból visszahivatik s annak fölmérésével bizsuik meg, hogy tiz év alatt egy-egy négyszög téren mennyi nyomorúság termett — Chinában. Ékes rigmusok az magyar ujságok fe 1ő 1. ^Tekintetes Zöld Ördög ur segítségével kifundálta MISKA üli, „Vasárnapi Újság,“ alig vagyon mása, Van neki tiz ezer szép prenumeránsa, Politikai lap az ő hites társa, Kár hogy emelik az árát egyremásra. Következik mindjárt derék „Pesti Napló“* Vagyon az kezében kritikai tagló, Néha kissé száraz, mint valami tapló, Hogy urat ne váltson, arra alig van hó. Jön az „Magyar Sajtó,“ szerkesztője Hajnik, De azért az munka Urházyra hajlik, Belföldi dolgokkal csak keveset hajlik, Rosz poéta tőle soha fel nem jajdít. Az „Nővilág“ is lap, szerkesztője Vajda, Polémiákkal már nem keveri bajba, Prenumeranst e lap sokat összehajta. Én csak azt nem tudom, mit kaphatnak rajta. És dicsőségesen ő is a „Napkelet.“ Bár rá nézve leszállt most kissé a kelet. Nem valami finyás, nem valami skelet, Kár hogy képe mind nagy és drága a keret. Az „Idők Tanúja,“ ez is még egy újság, No ennek se nagyon irigyeld a sorsát, A kollégák minden oldalról kapdossák, ő pediglen védi a pápának az jussát. Van egy „Új Idő“ is, szerkesztője Színi, Bölcsességet ebből nem igen fogsz színi, Az magyar dolgokról furcsán szokott írni, De az magyar ember igy tesz erre, igy ni.*) Az „Hölgyfutár“ már most nem mindennap járja, Az mióta tavaly stemplit tettek rája, Az én mester uram ennek is gazdája, Elhallgasson hát az Miska deák szája, Szép lap az „Ne felejts,“ s bár ki főzi: Kozma, Mégis jó elegen vannak nála kosztba, Operabirálat sok van bele osztva, Könnyen ad koszorút, pedig bizony rossz a „Divatcsarnok“ újság, leányoknak való, Szelíd az ő módja, nem valami faló, Sok képeket adó és ruhákat szabó, Nem hiába az ő szerkesztője Szabó. Többi újság közt az „Üstököst“ is látom. Kinek mesterségét világért se bántom, Ő első legénye derék Kakas Márton, Éltesse az isten, igen jó garatom. Van aztán még „Hírnök“ „Muzeum“ és „Szemle “ még több, kinek nevét ide nem veszem be, És pediglen ide azért nem veszem be, Mivelhogy mindannyi n m jut az eszembe. *) Szituáljuk, hogy fizt a paradicsomi gyümölcsöt, a minek ide kellett volna jönni, fametszőnk el nem készítette. Szerk. A CSIKÓS. (Ajánlva az „Augsburgi Allgemeiné“nek.) Van der Nikién néhány év előtt hagyta oda hazáját,s itt települt meg Magyarországon. Van der Niklen tehetséges életképfestész, s ezt annál inkább erősíthetjük róla, mert néhány évi köztünk tartózkodása után képeink nemcsak a rajz szabatossága, a színek összhangzó egybeolvadása, a távlat természetessége, de leginkább a különböző vidéki magyar népélet apró, más által alig észrevett sajátságai, különösségei tűntek fel. Nem csodálhatjuk tehát, ha Van der Nikién rövid idő alatt honi művészeink egyik kedveltebbje len. Van der Nikién véghetlen derék, kedélyes ember, s azon kis művészi társaságnak, mely estekben bizalmas kört alakítva, szakmájához tartozó tárgyakról a késő éjig elcseveg, ő a fénycsillaga. Külföldi tapasztalatai, de leginkább magyarhoni apró kalandjai elbeszélésében oly keresettség nélküli, oly őszinte, hogy örömöt hallgatni. A múlt télen egy ily barátságos beszélgetés közt átment a tárgy a különböző nemzetbeli földmivelő nép jellemzésére. — Alig van Európának helye, melyekbe nem jártam volna — jegyzé meg a belga festés, — de higgyék meg önök, a magyar néphez foghatót sehol sem találtam. Az alföldi pár arca oly okos, szabályos, kifejezésteli, termete oly délceg, mozdulatai oly fesztelenek, s mégis méltóságteljesek, hogy mindig mintául ülhet egy hősnek, vagy — bölcsesége által,— országos kormányzó férfinak. Öltözete egy- szerű, de festői; nem oly keresett mint az olasz, nem oly tarka mint a spanyol, nem oly kirívó mint a skót, s nem oly nehézkes mint a török. Midőn a végtelen síkon lován keresztül száguld, lobogó ingujjai szárnyakhoz hasonlítanak, mintha nem is kedves keséjén, hanem ezeken repülne. De nemcsak a külső az, ami megragadott, hanem a magyar nép jelleme. A magyar őszinte , becsületes , komoly, vendégszerető, szabadságimádó, kevés beszédű, egyenes észjárású s mindenek fölött szavatartó és ezt másoktól is követelő. Ezen utóbbi sajátságáról eszembe jut egy kis kaland, mely velem történt. Két év előtt meghívást kaptam báró ***-tól, hogy utazzam le a Hortobágy szélén fekvő kastélyába s készítsek számára magyar életképeket. A német nevű báró ősei, mint magam is, idegenek voltak az országban, ő azonban már nemcsak politikai elveiben, hanem testestől, lelkestől magyar. Azt kell hinnem, hogy ezen országnak valami varázsereje van, hogy benne megtelepülve, magyarrá kell válnia az embernek. Mennyi badarságot írtak össze az idegen utazók erről a Hortobágyról! Valóságos haramiafészeknek, sivár Saharának kellene képzelni, ha lehetne hinni nekik. A báró kastélya Csókás falutól egyórányira, a beláthatlan rónán szerte szórt tanyák körül emelkedik, egy alig néhány ölnyi magas dombon, melyet a nép „Attila hegyének“ nevez, s mely tán dicső csatában elesett hunok óriás sirhalma. Magas, andalítóan zúgó kanadai pálmasor közt vezetett fel az ut a boltozatos kapuig, hol a báró jószágigazgatója s egyszersmind meghitt embere, egy élettől sugárzó arcra, szürke bajszú úri ember oly barátságosan és megelőzőleg fogadott, mintha már régóta ismerősek lettünk volna. Átöltözés után minden ceremónia nélkül az ebédlőbe vezettettem, hol a főúri család a legszivélyesebben üdvözölt. Egy asztalnál ült itt a báró, szellemdús nejével, a nevelő tanítványával, s a jószágigazgató, ki tisztes kora dacára mindeddig nőtlen maradt. Ebéd végeztével a báró kicsiny, de ízletes képcsarnokát, fegyvertárát, ritkasággyűjteményét, a nagy terjedelmű kertet, lovait, agarait, szóval minden látnivalóját tekintettük meg. Másnap reggel felébredve, első dolgom volt feltárni az ablakokat. Nagyszerű látvány nyílt szemem elé. A napnak csak a tengerből felmerülése lehet oly megragadó, mint az alföldi rónaságom felkelése. A láthatáron félig előbukkanva — ha szabad nagyot kisebbhez hasonlítanom ragyogó arcú menyecskének látszik , szerte lövelő sugarai főkötője fodrai.