Bolond Miska, 1862 (3. évfolyam, 1-42. szám)

1862-04-20 / 16. szám

16-dik szám. Pest, Április 20. 1862. Ш. évfolyam. HETI NAPTÁR. HETI NAPTÁR. Csütörtök, ápril 24. Nankingban oly nagy az éhség, hogy ott a la­kosok már emberhússal élnek. Nálunk bizonyos lap eddig még csak a rágalommal él. Péntek, ápril 25. Poroszországban az országgyűlést talán daga­natnak tekintették, s azért találták jónak feloszlatni, hogy sok ne származzék belőle ? Szombat, april 26. Az aprilhónapot valaki magyarul Köpenyessi­­hónapnak nevezi el, mert mindkettő nagyon válto­zandó. Megj­elen minden vasárnap. Előfizetési díj januártól mártius végéig 1 ft. 50 kr. félévre 3 ft. — Az előfizetés és minden reclamátió a Bolond Miska kiadóhivatalába (Barátok­ tere 7. sz.) utasitandó. — A kéziratok Tóth Kálmánhoz (Zöldkert-utcza 6. sz.) küldendők. Hétfő, ápril 21. A kocsmákat s a régi kormányok visszaállítá­sát restauratiónak hívják. Abban hasonlítanak egy­máshoz , hogy mindkettőben történnek tántorgások. Kedd, april 22. Sok státusférfi hasonlít a doktorokhoz : mind­kettő rendelvényt ír, mitől a patiens kiürül. Szerda, april 23. Némely sajtószabadság olyan, mint az egér­fogó : mikor beléfutnánk, akkor vesszük észre, hogy fogva vagyunk. Uj előfizetés a „BOLOND MISKÁ“ra apriltól junius végéig . . . . 1 ft. 50 kr. apriltól september végéig ... 3 ft. apriltól az év végéig . . . . 4 ft. 50 kr. harang-kórék. Küldi a nagy világból Bolond Miska. I. Pest, april 14. Kedves Garabonciásom! Midőn e sorok világot látnak, én már Párisban vagyok; épen a húsvéti ünnepekre érkezem oda, a­mely ünne­pek ott igen ájtatosak szoktak lenni; majd meg­nézem, miként imádkoznak a legitimisták és ul­­tramontánok, hogy a jó isten adja vissza nekik a vaskesztyűk korát, s különösen azt a boldog középkori állapotot, mikor az emberek preni­­tenciából még szalmát is ettek; majd megné­zem , hogy miként könyörögnek contra Napó­leon, hogy az ég érje utól ezt a pogány uralko­dót , a­ki nem restelli megvallani, hogy a nép akaratából uralkodik. Megyek Garabonciásom a nagyvilágba... egy kis nem tudom mire van szükségem, de arra, a­mit itthon nem találok, nem akarom én a mi konstitucionális állapotunkat érteni, hiszen ez elég szép, hanem az is megtörténik gyakorta, hogy a feleségének is azt mondja az ember, hogy v oh be kedves, de nagyon szereti s rögtön rá, szalad a­­ kaszinóba. Aztán tudod kedves Garabonciásom, fá­radt vagyok , mikor még ti nem vettetek körül Kotró Lőrinccel, meg ama derék veres szakál­las hazafival, tizenkét hónapon át majdnem egyedül írtam e lapot, novellástul, versestül s minden apróságostul, a­mi egyébiránt nem lett volna olyan fárasztó, hanem tudod kedves Gara­bonciásom, hogy a mi lapunkkal tulajdonképen akkor kezdődik a dolog, mikor már készen van ... nem panaszképen, hanem mulatságos statis­­tikai adat gyanánt közlöm, hogy a­míg a „Bo­lond Miskát“ szerkesztőm, épen 174-szer vol­tam a policián, 12-szer a helytartóság és három­szor a haditörvényszék előtt, e közben pedig pihenésem csak egyszer volt, hat hétig, t. i. a Károlykaszárnyában. Nem vehetitek tehát rész néven, ha most vagy négy-öt hétre neki megyek a nagy világ­nak ; valami óriási egykedvűség lepett meg, mely egy nagyobb út ezer apró bajai és érde­kei közt tán eloszlik ; egykedvűségem valóban a végletekig ment; barátom, én elolvastam azt a brochuret is , a mit legközelebb Garibaldiról írtak, a melyben az áll, hogy ezen ismeretes „kalóznak“ semmi egyéb célja nincs, mint hogy a­hol megfordul, a népekre kétszeres adót vessen­ az ördögbe is, még mosolyogni se tud­tam rá; én már azon sem nevetek, mikor vala­ki a fr­ancia rendbehozására egész komolyan azt ajánlja, hogy semmi sem kell egyéb, csak nyomjanak uj­­ bankókat... és nem tudok megharagudni, mikor Bourqueney a francia sze­nátusban irigylésre méltónak találja azt a sajtó­­szabadságot, a­mi t. i. kelet felé van... Oda van Garabonciásom a kedély fugékonysága, hogy fájt csak egy év előtt is, ha valamely él­­cemnek az élét vették — most mikor két hasáb masírozik ki a lapból, azt kérdezem: hogy hát csak ennyi ?! Majd a párisi zaj és londoni gőz kiveri fejemből e nembánomságot és­­visszaad engem magamnak, hogy újra érdekeltessem, szeressek, gyűlöljek. Addig kedves Garabonciásom, rád bízom egészen ezt a lapot, viseld a gondját úgy, hogy a paragraphus is jól lakjék s az előfizető is megmaradjon, tanulmányozd a keleti virágnyel­vet; tedd föl a humornak a parókáját, hogy mikor a hajadat akarják is megmarkolni, tulaj­donképen csak az a coiffure maradjon a kezük­ben ; táncolj a tojások közt, de vigyázz, hogy valamelyik el ne pukkadjon. Legközelebbi levelemet a Rajna mellől irom, isten áldjon meg! kosaira, látom, hogy egy igen méltóságos ki­nézésű úr, pláne anglus, terpeszkedik szét előt­tem. Nyomhatott vagy harmadfél Zollzentnert, szakálából kitömhettem volna egy „knakwurs­­tot,“ akármily nagyságú fauteuil vagy balzac számára. Szemgolyói megüvegesedve kidióztak, vörös nyelvét úgy mutogató, mint az oroszlán az angol címeren: szóval, előttem ült megteste­sült valóságában az ideális szépségű angol mé­szároslegény , vagy legalább a legvaskosabb londoni hentes, a­ki a múlt héten minden elle­nét leverte a boxírozásban, s talán most épen Pestre igyekezik, hogy megpróbálkozzék Toldi Jánossal is, a városerdei „ Circus Maramaldi“ban. Mindjárt kezdtünk megismerkedni, azaz: nem szóltunk egy szót sem; én helybehagyó te­kintettel bámulom meg az ő armstrongágyúnak való combjait, ő pedig mentséget elfogadó mo­solygással véve szemmértékre az én lábaim pi­­paszárszerű caliberségét. Egyszerre azonban csúnyát füttyent a lo­­comotiv, egy tábla az útfélen jelenti, hogy a train elhagyta „Königreich Sachsen“ területét, átléptük az österreichische Reichgrenzét, a conductor magas kis hangon elkiáltja: Bo­denbach ! E pillanatban az én angolom tele szívja tüdejét a felénk áradozó fris constitutionalis le­vegővel, nagyot lehel, és igen válogatott Sout­hampton! angol dialectussal mondja: — No csak hogy végre átgázoltunk Szász­országon. Goddam! nem lett volna itt tanácsos politikáról beszélni. Könnyen kicsúszhatott volna nyelvemen, hogy az angol constitucio nem ér fakovát, s ha erre Beust úr szokása szerint, ausk­eferol engem legnagyobb ellenségemnek, Palmerston lordnak, bizony bezárnak vagy húsz esztendőre a Towerbe, ha ugyan meg nem ful­­lasztanak malvasia-borban, a­mint egykor ugyanott Clarence herceggel is történt. Néztem az emberre. majd ki lehet ö ? és hol van hazája? Váljon nem egyik legújabban fölfedezett furculussa a Stuart háznak, a­ki mint pretendens akar föllépni Viktória királynő ellen, különben mért álmodoznék a Towerról, meg a York-ház egyik hercegének szomorú ha­láláról ? Feleltem volna neki, ha tudtam volna, sir-nek, vagy mylordnak tituláljam, de ő felém fordulva folytatá: — Uram! — egy kis szívességre kér­ném önt. — Egészen szolgálatára vagyok; tessék velem rendelkezni. — Uram, én egy szót sem tudok néme­tül ; legyen az én tolmácsom ezen idegen or­szágban. Egy nap a vasúton, véle ! épen ő vele!!! Nekem is akad néha dolgom Lipcsében, Drezdában, stb. Utaztam; fentartom autoritá­somat, mint a „Miska“ dolgozótársa; első clas­­sis vagyonba váltottam jegyet. Kit találtam ott? őt! épen őt! Mily öröm! mily magasztos menyei érzemény! csak kettecs­­kén voltunk a kocsiban egész napon! De hát ki ezen ő ? Talán a harmadik ifjúságát élő Pe­pita ? Talán a Thalia oltárától desertált kis Goszmann? Vagy a hervadást nem ismerő Kathi Renz ? vagy épen az ismét hölgggyé me­­tamorphisált miss Ella ? Félre előlem, és öszbecsavarodó bajusz­szálaim előt­ti bűnös világi gondolatok. Odi pro­­fanum et arceo: Höher, höher, urak, ha úgy tetszik, paulo majora canamus. Tehát levetvén magamat a nagyon van­

Next