Bolond Miska, 1862 (3. évfolyam, 1-42. szám)
1862-06-01 / 22. szám
tem a bal, később meg hogy a jobb, végre, hogy egyik sem; az a fakar oly csodálatos gömbölyűséggel mozog, hogy szinte szerettem volna vagy egy tucetet hozni a mi művészeink számára. A negyedik operaház a „buffes parisiennes“, ahol az operetteket adják; ez tulajdonképen inkább valami kis terem, mint szinház; a zenekar tán 12 személyből áll s a páholyokból kezet lehet nyújtani, t. i. azoknak, akik az átelleni helyeket foglalják el; az előadások is igen gyengék, épen a „Fortunio dalát“ adták, s az „Eljegyzést lámpafénynél“, sokkal-sokkal gyengébben, mint minálunk, amiből egyébiránt nem kell valami nagy büszkeséget csinálni; egyátalában igen nagy hasznukra volna, ha a színészetet méltányolnák, pártolnék és élveznék is, de ne csinálnánk belőle olyan rémítő nagy fontosságú kérdést, mely— mintha minden más törekvésünket kizárná; én szerencsés voltam külföldön számos nagy nevű férfi előtt megfordulni, akik ott a magyar értelmiséget, s tulajdonaink legszebbjeit képviselik ; szörnyen mulatnak a mi könnyű vérünkön, hogy mi minő nagy tűzzel s századokra kiható frázisokkal beszélünk a színházról s a Nyéki-igazgatás maradhatásából vagy nem maradhatásából nagyobb lármát csinálunk, mint mikor őseink Hollós Mátyást királylyal megválasztották. Londonban egyszer egy igen előkelő körben kezünkbe vettük egyik nagy politikai lapunkat s végtelenül mulattunk rajta, hogy tizenhárom újdonsága közt hét volt ottan, nem is annyira színészi, mint szinészszemélyi ügyekről; igy megy az úi: Bodros úr magának egy uj parókát csináltatott. Csinfi asszonyság nem megy Balatonfüredre vendégszerepelni, mert egy szomorú rekedtség megakadályozta a nemes honleány eltávozhatását. Luck úrnak baja van Nyéki nagyságával, pedig bizony Nyéki úr nem tudná úgy fújni a klarinétot satsat. Mennyire kis apró, semmi dolgok ezek egy országban, kivált ha az ember mindezt távolról hallgatja. Általában az ügynek is használna, ha arról jóval kevesebbet beszélnénk, mert hiába meg van írva, hogy: „sok doktor közt vész el a konstitutió.“ Ezekben a színházakban igen szokó minél kevesebbet tapsolni s egyátalában lelkesedni ; voltam a párisi színházakban vagy húszszor s alig láttam hogy valakit kihívtak volna s a kihívott is aztán nem a színpadon, hanem a függöny előtt jelenik meg; én azt se szeretem, ha — mint nálunk —a közönség gyakran pusztán egy jó szerzői ötletért háromszor is kihívja a színészt, de viszont az a hidegség, nem bánomság, igen sok visszaélésre ad alkalmat; Így keletkeztek a párisi tapsoncok, a kik egyszer épen a hátam mögött foglaltak el majdnem két sor zártszéket s a kik valamely taps-karmester jelére ép úgy tapsolnak, mint hegedül vagy trombitál a zenész ; én majd halálra nevettem magamat e mogorva tapsolókon, kik mesterségüket még csak nem is titkolják s a közönségtől is a szinház kiegészítő személyeiül tekintenek ; meg lehet őket ismerni kopottabb ruhájukról is, melyben az elegánsabb közt helyet foglalnak. Sokkal okosabb a párisi színházak berendezésénél a helyek osztályzata, a melyek közt önálló páholy alig van; a páholyüléseket egyenkint adják el; itt sem gróf Tökfilkó, sem báró Léhai nem terpeszkedhetik el három páholyszéken, míg a derék Munkafi ott szorong és izzad a parterren, pedig volna elég pénze, hogy egy páholyülést kivegyen; persze Tökfilkó úr megbotránykoznék, ha mellette a páholyban egy ouvrier foglalna helyet, aki egész napi munka után még élvezni is bátorkodik; szerinte az élvezetet csak azok érdemlik meg, akik egész nap m ásítanak s polgári foglalkozásul tekintik a kocsihajtást. A drámai színházakra azért nem terjeszkedem ki, mert csaknem megszándulhatlanok; a „francais“-ban ott létem alatt leginkább a molieri darabok jártak, utánuk egy-egy Scribe-bel; a „Varietés“-ben Sardou „Perle noir“-ja csinálta a fuvorét, s a „Porte St. Martin “-ben épen akkor adták negyvenedszer (de egymásután ám) az „Önkényteseket 1814-ben“ ; a darab 1-so Napoleon bukásával kezdődik s az egészet a solferinói csata végezi be ; no itt aztán nem csak a tapsoncok működnek, a hazafiúi frázisokra itt is szégyenelne a közönség néma maradni. De bontakozzunk ki ebből az örökös szinjátékból s menjünk abba a darabba, a melynek címe az: „élet“, s melyet az emberek szoktak játszani, hiún, kontáran s egyátalában úgy, hogy teremtőjének eszméjére alig lehet ismerni; a dekoráció pompás, a tenger, a nap, csillagok de a színpadon szereplők többnyire igen hitványak. Másnap mindjárt a boulognei erdőbe mentem ; ide Páris legszebb tere vezet, a „Place de la Concorde“, középen ugró kutak s egy afrikai obeliszk, szembe a „Corps legislativ“ (a francia törvényhozó testület), hátul a marfaminisztérium, jobbról a tuileriák kertjei, melyeknek zöld gályái fölött a császár lakáról messzire kilobog a büszke nemzeti zászló, s balról az elysei mező, melynek végén ott emelkedik a csillagiv, (l’arc d’étoile) a mit a francia hadsereg s illetőleg l-ö Napoleon dicsőségének örökítésére emeltek, magas is az, hogy elférjen alatta. Itt kezdődik aztán a roppant s végtelenül szép boulognei erdő, száz meg száz liget, hattyus tó, mesterségesen zuhatagos barlangok, de mindenekfölött azzal a 14 —20 ezer fogattal, mely az utakat elborítja s kétségkívül a a közlekedést is megakadályoztatná, ha a rend oly nagy nem lenne; azt mondja Staub városi tanácsnok úr, hogy no szapperlet, itt lehet ám csak ménkű nagy por, tán nagyobb, mint a Stadtwaldliban; kedves Staub úr, itt az egész elyzei mezőt s a boulognei erdőt is vízcsövek karolják körül, minden húsz lépésre egy öntöző, aki a kocsik nyomát mindjárt vizsugarakkal kiséri s oly városligetietlen állapotot idéz elő, mintha mindig jótékony májusi eső lenne; e pompás erdőben lehet aztán látni a párisi elegáns világot; itt aztán vannak nemcsak egy, hanem hat fogatos hintók is, parókás lovaglókkal s elöl fullajtárral, a madame pedig ott ül egyedül, mint egy vizistennő, halokrinolinban; az ember meg sem nézte az ilyen fogatot s már jön a másik, harmadik, századik ; aztán lovagok egész csoportban, tarkázva kipirult amazonoktól; végre ezer meg ezer laptikák, rémitő nagy kerekekkel, mig maga az ülő hely, melyet az urkocsis foglal el, sokkal kisebb, mint egy közönséges szék s hóbortos urát örök levetéssel fenyegeti; ezután a megszámlálhatlan sok bérkocsi, paszamántos kocsisokkal, s tarka bennülőkkel, a kiket ép oly kevéssé ismerni, mint az urfogatosakat, mert hisz itt elvész az egyén, s csak a tömeg az, a melyet látunk, ismerünk; itt gróf Tökfilkó hiába hetvenkednék, a nyakát is kitörheti s még sem mondják róla, hogy ni, ni, ez itten a gróf Tökfilkó, valamint báró Bikfic is hiába kiabálna itt azzal az éles, eretetett s mindenek fölött nem emberi hanggal, melyet ő elegánsnak tart — az ördög se venné észre, legfölebb a városi őr figyelmeztetné, hogy a monsieur ne menjen neki valami fának; valóban megismerhetetlen világ; tán az az űrfogat, amelyet én Walewszky grófénak gondolok, valami kereskereskedő, vagy épen egy újságcsináló kollégámés az az úrhölgy, akit legalább is hercegnőnek nézne az ember, tán pipereárusnő, vagy épen valami nagyon imádott — maitresse. Egyszer csak kiabálják: „le petit prince imperiale,“ „a kis császári herceg“ s csakugyan ott robognak a cent garde-ok, akik a herceg kocsiját kisérik ; Napóleon császár ő Felsége egyes egyedül szokott kijárni s maga hajtja a kocsit, még pedig végtelenül ügyességgel, hanem a kis trónörököst csak a száz testőrök robogó csapatával eresztik ki, elől ötven, hátul ötven;a kocsiban ott ül valami tábornagyalé s aztán mellette az a szép kis kövér, szőke göndör fürtös s igen okos szemű gyermek; oly gráciával köszön mindenfelé, mint ha be se tanították volna; a párisiak igen szeretik a kis herceget s napi dolgairól ezer mesét tudnak beszélni. Múltkor nem akart kimenni nyitott kocsin; erőszakolták; no jó — mondja a kis herceg — ha nem zárt kocsiban megyek, hát minden emberre, aki csak köszön, kiöltöm a nyelvemet ; a kis makacsnak elvégre is zárt kocsit kellett adni. Ki megy a napokban sétálni gyalog a tuileriák kertjébe; ott van egy csapat nagy szakálluguár, akik neki szépen köszönnek; mi ez — mondja az apró trónörökös — hát csak igy sipkával ? én most azt akarom, hogy nekem mindjárt puskával tisztelegjétek, en avant; s az öreg zuávoknak el kellett a puskát hozni, sort képezni, s en masse tisztelegni; ekkor aztán fölszaladt a kis herceg felséges mamájához,, kért egy pár láda szivart s lehozta a vénziároknak, a kik egészen oda voltak a nagy örömtől. A kis herceget legalább ötször láttam ; igen nagy ostobaság az, amit némely német ujságiók ezen kedves kis gyermek vakságáról, süketségéről összefirkáltak; már az igaz, hogy oly vakmerőn hazudni nem tud senki, mint az augsburgi journaliszták; megírják ezek, hogy az egész francia tenger kiapadt, csak fizessék az istenadtákat. Szerencsés voltam látni kétszer a császár öfelségét is; először igen közelről; sokkal erőteljesebb mint egyátalában hiszik és sokkal szőkébb, mint ahogy mindenfelé rajzolják; ott hajtott el előttem három lépésnyire; levettem kalapomat s rákiáltottam. Kérem Fölségedet, én vagyok ama Bolond Miska, a ki annyiszor adtam ki Fölséged arcképét, álljon meg egy kicsit, nagyon szeretnék valamit mondani, hanem biz az nem állt meg. Másodszor marschalli egyenruhában láttam, mikor május 13 -án a hollandi király tiszteletére szemlét tartott 50 ezer francia katona fölött; ez a mulatság belekerült vagy 300 frankomba, mert várnom kellett rá vagy hat napig, hanem aztán a látvány elég kárpótlást adott; szép ám ez terraraboncás, az a chasseur, huszár és zuárerdő s az a lelkesedés, mikor a császár jön, kíséretében vagy negyven tábornokkal ; de sokat gondol ilyenkor az ember; — hanem már úgy is sokat mesélek, most hallgatok a jövő számig; soká fogom folytatni ezeket az úti ártatlanságokat, mert hát mivel töltse be az ember a lapot, mikor olyan nagyon meleg van s az ember mégis oly nagyon fél a hűvöstől. 86 Diplómásiai körjegyzék. (melyet Ratazzi, olasz miniszterelnök, a külföldi udvaroknál megbízott követségekhez intézett.) Miután ezen nevezetes okmányt, a turini hivatalos lap, a párisi „Moniteur“, a londoni „Times“ és a „Pesti Hírnök“ csak hiányos kivonatokban közölhetők: jólértesült turini levelezőnk szívessége folytán azon kellemes helyzetben vagyunk, hogy ezen felette érdekes körjegyzéket egész terjedelmében közölhetjük. Ezen jegyzék, ganz zuverlislich fordításban így hangzik: „Turin maj. 19. 1862. Eccelenza! Ou olvasta már az újságokban , minő uj putsot csinált Bresciában és Bergamóban az a pajkos partito d’azione, magyarul: tett párt. Uram és királyom nagyon nehezen sajnálja a történteket, mi is vigasztalhatlanok voltunk, és igen resteltük a tréfát, ami