Bolond Miska, 1864 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1864-08-07 / 32. szám
Oldaldöfések. — Osztogatja Baltás Ferenc. — Ne tessék ám megijedni, visszajön még Blondin. A vállalkozó oly jó gescheftnek találta a kötélen mászkálást, hogy még néhány előadásra szerződtette. Ez alkalommal azonban hírszerint nem Margit-sziget lesz a csuda színhelye, miután azt már teljesen legázolták azért a néhány száz forintért amit érette a válalkozó fizetett, hanem elzárják az egész városligetet, úgy hogy oda csak beléptidíj mellett juthatni. Ezért aztán ezer forint folyik a városligeti-tóba vizet ereszteni óhajtó bizottság kasszájába. Ha már így egy ezer forintért elzárják az egész pesti közönség elöl egyetlen ingyen szórakozási helyét, legközelebb nem lep meg majd az az intézkedés, ha a váci utca két végét elkorlátolják, s azzal indokolják, hogy a vállalkozó, aki ott átmenti díjt szed, huszonöt garast ígért a pesti vízvezetékre ! Nem panaszkodhatunk, hogy a magyar közönség iránt Pesten nincs figyelem. Az igaz, hogy Blondin első előadását nem tartották érdemesnek magyarul is hirdetni, hanem a váci utca egyik aprólékos kereskedése felett ott áll lánchídoszlopnagyságú betűkkel: ,, Minden végeladásnak ellene áll.“ — Hogy mit jelent, azt még nem puhatolhattam ki. Megjöttek tehát hála isten a színészek is, és a nemz. színház újra megnyílt. (Azaz hogy akkorra, mire ezt a közönség olvassa, igen, de most, mikor én írom, még nem) Csak már azt tudnám, hogy az előadásokat drámával kezdik-e vagy operával. Akkor legalább tájékozhatnám magamat, hogy miképen és hogyan támadjam meg Radnótfáy Sámuel urat tapintatlanságáért. Ha t. i. opera lesz, azt mondanám, hogy a nemz. színház feladata a dráma művelése; ha pedig dráma lesz, azt mondanám, jól teszi, csak riogassa el még azt az egynéhány embert is a színháztól, aki legalább az opera kedvéért bele megy. ___ _ líp/ntóberi fiat/arsulat. (Kegyes elmélkedés.) Denique minálunk csak mindennek olyan nagyszerű vajúdáson kell keresztül menni. — Valamelyik jóakaratú ember megszánván a pesti közönség egy részének siralmas sorsát— amennyiben az arra volt szorulva, hogy ha esténként magának némi szórakozást akart szerezni, kénytelen volt idegen ajkú, idegen szokású, idegen érdekű és igen nagy mértékben idegen erkölcsű énekeseknek legnagyobb részben arcpirító trágárságait hallgatni, — nagy szerénységgel felszólal, hogy miután az ilyen vendéglői, s kávéházi dalnokság — úgy látszik Európa majd minden népe között divatban van,mert utoljára is van ám az ország népességének olyan része is, amely a legklasszikusabb nagy operát, vagy a legshakspeareibb drámát adják is elő neki, azt élvezni nem tudja, hanem az ő kedélyének alsóbb rendű, könnyebben megemészthető dolgokat kell feltálalni; s miután természetes dolog az, hogy a legközönségesebb történetkében, elbeszélésben, dalban stb. szinte lehet bizonyos erkölcsi cél felé törekedni, — várjon nem jó volna-e ha Pesten, minekutánna már ez „Magyarország fővárosa“ volna, a meglevő nyolc-kilenc német szinger csapat mellett egész szerénységgel egy magyar daltársulatot is alakítanának, amely előadásait necsak magyar nyelven, hanem egyszersmind magyar szellemben, a magyar kedélyhez mérten, s kicsiben magyar nemzeti irányeszméket fejtegetve, s hintve tartaná előadásait. Persze hogy ez az igen egyszerű dolog olyan országos kérdéssé vált, hogy bizony nem tudom én, ha Róma megalapítása került e nagyobb bajba vagy ez. Sőt a kegyes olvasó jól tudja, hogy végre még országos kérdésnél is nagyobb lett belőle, mert néhány fogadatlan prókátor forma szomszéd újságíró vörös vezércikkeket irt azon fontos kérdés megoldása felett, hogy váljon minek a magyaroknak a magyar daltársulat, mikor már van német szänger ? Elég az hozzá, hogy az eszme meg volt penditve, elhallgattatni nem lehetett. Bendegúz bátyám rémitően demonstrálgatta, hogy az ilyen korcsmai komédia nem egyez meg a magyar nemzet méltóságával , hanem hozzánk mint oly sok világrázó hősnek unokáihoz sokkal méltóbb dolog, hogyha esténként telerakatjuk a kocsma asztalt boros cilinderekkel, azokból úgy éjféltájra conamore leszívjuk magunkat, — eleinte hátunk mögé állítjuk, azután meg — a kebel tágultával mellénk ültetjük a cigányt, huzatjuk a keservesnél keservesebb nótákat, iszunk nagyobbaknál nagyobbakat, s végre is a cigányt, profidelibus servitiis, jó bankó helyett forró öleléssel és borszagú csókokkal honoráljuk. Természetes dolog, hogy az ilyen emberrel aztán disputálni nem lehetett. Azt mondta az ember neki, hogy bizony igazsága van bátyám ! Hanem amit gondolt, azt már nem adta értésére urambátyámnak. Szerencsétlen Bendegúz bácsi — annyira el volt a világtól maradva, hogy még azt se tudta, hogy ami ellen bizonyos fajta német újság felszólal, ahol már eo ipso mind a két kézzel bátran hozzányúlhatunk. Itt minálunk közönségesen úgy szokott lenni, hogy még a legáltalánosabban felkarolt eszme is rendesen megbukik a kivitelnél, mert nincsen reá való pénz. Ha Londonban valaki azzal áll elő hogy csináljunk egy telegráfot Londontól New Yorkig, bizonyos, hogy hamarabb készen lesz, mintha minálunk hat bizottság alakult azon fontos kérdés valósítására, hogy talán jó volna a múzeum vaskerítését vagy harmadfél öllel megtoldani. No ezúttal ez nem volt akadály. Volt ember aki a dolgot életrevalónak tartotta, s elhatározta, hogy reszkíroz, ameddig csak bírja. Nem kellett hát egyéb, mint néhány olyan becsületes fiatal embert és leányt, — vagy ha mindjárt asszonyt is, — összeszerezni, akik a betűt ismerik, s ha valami nagy zenei képzettséggel nem bírnak is, legalább hogy szeressék a dalt, hiszen majd’ha jó igyekezettel, szívből dalolnak, szívhez fog az szólni, s a mellett hát emlékező tehetségük ki legyen annyira fejlődve, hogy ha valami jó lelkű magyar író megszánja őket, s egy negyedárkus papirost tele ir nekik viccel, hát megtudják tanulni és elmondani. Látnivaló dolog, hogy hiz ehez nem valami nagy kvalifikáció kellett. Akik a megalakítás körül fáradoztak, nem is várták azt, hogy majd az akadémiai tagok fognak saját kebelükből egy ilyen társulatot kiküldeni, sem pedig hogy valamely más komoly szakpályára készülő orvosnövendék, jogász vagy theológus áll elő, de az se lehetett a szándékuk, hogy a csapatot vargainasokból vagy hordárokból toborzzák össze. Hanem már magánál a dolog rokontermészeténél fogva, egyenesen a vidéki színészek jutottak eszékbe, mint akikre a tavasi ínség 126 Olyan világban élünk, hogy még azt is mint kuriózumot fel kell jegyeznünk, ha valaki illedelmes hangon szól hozzánk. Utcasarok, erdő, berek, házak falai, vasút, híd, alagút, hajó, és az isten tudja még mi minden, csak úgy nyüzsög az olyan „Figyelmeztetés“, — „Tilalom“, — „Óvás“tól, amely „befogatás“, „birság“, „huszonöt bot“ és más efféle szép ajánlatok mellett figyelmeztet, tilt, vagy óv. Ezen drákói szigoruságú táblák mellett szinte jól esik az embernek, mikor a budai dunaparton egy kis, újonnan ültetett séta helyen ezen táblát látja: „Ezen ültetvény a t. c. közönség szíves oltalmába ajánltatik“. Aztán az a derék, hogy egyáltalán nem látni az ellenszegülés annyi jelét sehol sem, mint némely befogatással kecsegtető tábla alatt. Most meg a „Presse“ azt írja, hogy Losoncon a pandúrok elfogtak egy fináncot, s bár ez minden bizonyítványával igazolta magát, hogy ki és mi legyen, a pandúrok semmibe se vették, hanem megláncolták a kocsmaasztalhoz, s addig verték, míg meg nem örült! Ez ékes cikknek aztán az a címe, hogy „Pandurenwirtschaft“.— Persze, hogy a jó „Presse“ maga is bölcsen tudja, hogy ez nem igaz, azt is tudja, hogy senki se hiszi, — hanem hát azt mondja, hogy legalább ö — tisztában van a lelkiismeretével, — mert megtette a kötelességét. — Csak nincs is annál szebb, mint mikor az ember magával tisztában van! Ami még nem történt rajtunk, azt most kénytelenek vagyunk tenni. Múlt számaink egyikében — fájdalom ezúttal más lapok után indulva, — misztifikáltuk a t. c. közönséget, azt jelentvén, hogy az ötpacsirta-utcát kövezik. — Saját szemlélési meggyőződésünk szerint e hír nem egyéb, mint „irányzati valótlanság.“ (így fordította ugyanis magyarra egy Liptó megyei nyelvész a „Tendenziügé“-t.) Utoljára még egy adomát. Deák koromban ismertem egy tudákos kovácsmesterembert, aki a világon mindenhez értett. Azaz, hogy azt mondta, hogy ért. Nem lehetett attól olyat kérdezni, hogy igennel ne felelt volna. — Egy ízben a tanárunk hexametereket adott fel, hogy készítsünk. „ Hazafelé mentünkben épen a kovácsműhely előtt kellett elmennünk, ahol e kelme nagy mértékben kovácsolt. Azt mondom neki: „Ugyan Kormos bácsi, tud-e hexametert csinálni ?“ „Mit?“ „Hát hexametert“ „Hogy ne tudnék! de épen tegnapfogyott el a szenem“ ! Adalék a német kultúrához! — Más lapok után közli a Garaboncás. — A mit itt alább elmondok, az nagyon komoly dolog, de mégis nevetséges, s igy a „Bolond Miskába“ való. A német nemzeti egylet hetilapja többek közt következőket beszél el: „Ha a Meklenburgban lakó napszámosok (mintegy 200,000) ember helyzete eddig nyomasztó volt, az utóbbi időben csaknem elviselhetlenné vált. „A napszámos megnősülésének megengedése egyenesen a földesúr kényétől függ, s a napszámos rendszerint nem tehet mást, mint hogy vagy nőtlen marad, vagy azt veszi nőül, akit a földesúr akar. „Nincs túlozva azon állítás, hogy Meklenburgban ajus primae noctis (!) még tényleg gyakoroltatik. Miután gazdálkodási szempontból a régi nős gazdatisztek helyett most fiatal gazdatiszteket alkalmaznak, kik szintén nem jobbak uraiknál, ez által a baj még nagyobb. Ennek az erkölcsiségre való káros befolyása mindenki előtt imeretes, s mégis rendszeresen, a földesúr tudtával történik, hogy e gazdatiszt máshová való kirándulások által a gazdaság érdekeit el ne hanyagolja!“ S aztán az ilyen emberek mernek rólunk írni? Ezek merik civilisatiójukat keletre „tolni“? Hogy Meklenburgban híres lovak vannak, azt régen tudtuk, de most már azt is megtanultuk, hogy Mecklenburgban a lovaknál híresebbek a szavak!