Bolond Miska, 1864 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1864-08-07 / 32. szám

Oldaldöfések. — Osztogatja Baltás Ferenc. — Ne tessék ám megijedni, vissza­jön még Blondin. A vállalkozó oly jó gescheftnek találta a kötélen mászkálást, hogy még néhány elő­adásra szerződtette. Ez alkalommal azonban hírszerint nem Margit-sziget lesz a csuda színhe­lye, miután azt már teljesen legázolták azért a néhány száz forintért a­mit érette a válalkozó fizetett,­­ hanem elzárják az egész városlige­tet, úgy hogy oda csak beléptidíj mellett jut­hatni. Ezért aztán ezer forint folyik a városli­geti-tóba vizet­ ereszteni óhajtó­ bizottság kasszá­­jába. Ha már így egy ezer forintért elzárják az egész pesti közönség elöl egyet­len ingyen szórakozási helyét, leg­közelebb nem lep meg majd az az intézkedés, ha a váci­ utca két végét elkorlátolják, s azzal indokolják, hogy a vállalkozó, aki ott átmenti díjt szed, huszonöt garast ígért a pesti vízveze­tékre ! Nem panaszkodhatunk, hogy a magyar kö­zönség iránt Pesten nincs figyelem. Az igaz, hogy Blondin első előadását nem tartották érde­mesnek magyarul is hirdetni, hanem a váci­ utca egyik aprólékos kereskedése felett ott áll lánc­­hídoszlopnagyságú betűkkel: ,, Minden végel­adásnak ellene áll.“ — Hogy mit jelent, azt még nem puhatolhattam ki. Megjöttek tehát hála isten­ a színészek is, és a nemz. színház újra megnyílt. (Azaz hogy akkorra, mire ezt a közönség olvassa, igen, de most, mikor én írom, még nem) Csak már azt tudnám, hogy az előadásokat drámával kezdik-e vagy operával. Akkor legalább tájékozhatnám magamat, hogy miképen és hogyan támadjam meg Radnótfáy Sámuel urat tapintatlanságáért. Ha t. i. opera lesz, azt mondanám, hogy a nemz. színház feladata a dráma művelése; ha pedig dráma lesz, azt mondanám, jól teszi, csak rio­gassa el még azt az egynéhány embert is a szín­háztól, a­ki legalább az opera kedvéért bele megy. ___ _ líp/n­tóberi fiat/arsu­lat. (Kegyes elmélkedés.) Denique minálunk csak mindennek olyan nagyszerű vajúdáson kell keresztül menni. — Valamelyik jóakaratú ember megszánván a pesti közönség egy részének siralmas sorsát— a­mennyiben az arra volt szorulva, hogy ha estén­ként magának némi szórakozást akart szerezni, kénytelen volt idegen ajkú, idegen szokású, idegen érdekű és igen nagy mértékben idegen erkölcsű énekeseknek legnagyobb részben arc­­pirító trágárságait hallgatni, — nagy szerény­séggel felszólal, hogy miután az ilyen vendég­lői, s kávéházi dalnokság — úgy látszik Európa majd minden népe között divatban van,­­mert utoljára is van ám az ország népességének olyan része is, a­mely a legklasszikusabb nagy operát, vagy a legshakspeareibb drámát adják is elő neki, azt élvezni nem tudja, hanem az ő kedélyének alsóbb rendű, könnyebben meg­emészthető dolgokat kell feltálalni;­ s miután természetes dolog az, hogy a legközönségesebb történetkében, elbeszélésben, dalban stb. szinte lehet bizonyos erkölcsi cél felé törekedni, — várjon nem jó volna-e ha Pesten, minekutánna már ez „Magyarország fővárosa“ volna, a meg­levő nyolc-kilenc német szinger csapat mel­lett egész szerénységgel egy magyar daltár­sulatot is alakítanának, a­mely előadásait ne­­csak magyar nyelven, hanem egyszers­mind magyar szellemben, a magyar kedélyhez mérten, s kicsiben magyar nemzeti irányesz­méket fejtegetve, s hintve tartaná előadásait. Persze hogy ez az igen egyszerű dolog olyan országos kérdéssé vált, hogy bizony nem tudom én, ha Róma megalapítása került e na­gyobb bajba vagy ez. Sőt a kegyes olvasó jól tudja, hogy végre még országos kérdésnél is nagyobb lett belőle, mert néhány fogadatlan prókátor forma szomszéd újságíró vörös vezér­cikkeket irt azon fontos kérdés megoldása felett, hogy váljon minek a magyaroknak a magyar daltársulat, mikor már van német szänger ? Elég az hozzá, hogy az eszme meg volt penditve, elhallgattatni nem lehetett. Bendegúz bátyám rémitően demonstrálgatta, hogy az ilyen korcsmai komédia nem egyez meg a ma­gyar nemzet méltóságával , hanem hozzánk mint oly sok világrázó hősnek unokáihoz sok­kal méltóbb dolog, hogyha esténként telerakat­juk a kocsma asztalt boros cilinderekkel, azok­ból úgy éjféltájra con­amore leszívjuk magun­kat, — eleinte hátunk mögé állítjuk, azután meg — a kebel tágultával mellénk ültetjük a cigányt, huzatjuk a keservesnél keservesebb nótákat, iszunk nagyobbaknál nagyobbakat, s végre is a cigányt, profidelibus servitiis, jó bankó helyett forró öleléssel és borszagú csó­kokkal honoráljuk. Természetes dolog, hogy az ilyen ember­rel aztán disputálni nem lehetett. Azt mondta az ember neki, hogy bizony igazsága van bá­tyám ! Hanem a­mit gondolt, azt már nem adta értésére urambátyámnak. Szerencsétlen Bendegúz bácsi — annyira el volt a világtól maradva, hogy még azt se tudta, hogy a­mi ellen bizonyos fajta német új­ság felszólal, ahol már eo ipso mind a két kéz­zel bátran hozzá­nyúlhatunk. Itt minálunk közönségesen úgy szokott­­ lenni, hogy még a legáltalánosabban felkarolt eszme is rendesen megbukik a kivitelnél, mert nincsen reá való pénz. Ha Londonban valaki azzal áll elő hogy csináljunk egy telegráfot Londontól New­ Yorkig, bizonyos, hogy hama­rabb készen lesz, mintha minálunk hat bizottság alakul­t azon fontos kérdés valósítására, hogy talán jó volna a múzeum vaskerítését vagy har­madfél öllel megtoldani. No ez­úttal ez nem volt akadály. Volt ember a­ki a dolgot életrevalónak tartotta, s elhatározta, hogy reszkíroz, a­meddig csak bírja. Nem kellett hát egyéb, mint néhány olyan becsületes fiatal embert és leányt, — vagy ha mindjárt asszonyt is, — összeszerezni, a­kik a betűt ismerik, s ha valami nagy zenei képzett­séggel nem bírnak is, legalább hogy szeressék a dalt, hiszen majd’ha jó igyekezettel, szívből dalolnak, szívhez fog az szólni, s a mellett hát emlékező tehetségük ki legyen annyira fejlődve, hogy ha valami jó lelkű magyar író megszánja őket, s egy negyedárkus papirost tele ir nekik viccel, hát megtudják tanulni és elmondani. Látnivaló dolog, hogy hiz ehez nem valami nagy kvalifikáció kellett. A­kik a megalakítás körül fáradoztak, nem is várták azt, hogy majd az akadémiai tagok fognak saját kebelükből egy ilyen társulatot kiküldeni, sem pedig hogy valamely más komoly szakpályára készülő or­vosnövendék, jogász vagy theológus áll elő, de az se lehetett a szándékuk, hogy a csapatot vargainasokból vagy hordárokból toborzzák össze. Hanem már magánál a dolog rokonter­mészeténél fogva, egyenesen a vidéki színészek jutottak eszékbe,­­ mint a­kikre a tavasi ínség 126 Olyan világban élünk, hogy még azt is mint kuriózumot fel kell jegyeznünk, ha valaki illedelmes hangon szól hozzánk. Utcasarok, erdő, berek, házak falai, vasút, híd, alagút, hajó, és az isten tudja még mi minden, csak úgy nyü­zsög az olyan „Figyelmeztetés“, — „Tilalom“, — „Óvás“tól, a­mely „befogatás“, „birság“, „huszonöt bot“ és más efféle szép ajánlatok mellett figyelmeztet, tilt, vagy óv. Ezen drá­kói szigoruságú táblák mellett szinte jól esik az embernek, mikor a budai dunaparton egy kis, újonnan ültetett séta helyen ezen táblát látja: „Ezen ültetvény a t. c. közönség szíves oltalmába ajánltatik“. Aztán az a derék, hogy egyáltalán nem látni az ellen­szegülés annyi jelét sehol sem, mint némely be­­fogatással kecsegtető tábla alatt. Most meg a „Presse“ azt írja, hogy Loson­con a pandúrok elfogtak egy fináncot, s bár ez minden bizonyítványával igazolta magát, hogy ki és mi legyen, a pandúrok semmibe se vették, hanem megláncolták a kocsmaasztalhoz, s addig verték, míg meg nem örült! Ez ékes cikknek aztán az a címe, hogy „Pandurenwirtschaft“.— Persze, hogy a jó „Presse“ maga is bölcsen tudja, hogy ez nem igaz, azt is tudja, hogy senki se hiszi, — hanem hát azt mondja, hogy leg­alább ö — tisztában van a lelkiismeretével, — mert megtette a kötelességét. — Csak nincs is annál szebb, mint mikor az ember magával tisz­tában van! A­mi még nem történt rajtunk, azt most kénytelenek vagyunk tenni. Múlt számaink egyikében — fájdalom ez­úttal más lapok után indulva, — misztifikáltuk a t. c. közönséget, azt jelentvén, hogy az ötpacsirta-utcát kövezik. — Saját szemlélési meggyőződésünk szerint e hír nem egyéb, mint „irányzati valótlan­ság.“ (így fordította ugyan­is magyarra egy Liptó megyei nyelvész a „Tendenziügé“-t.) Utoljára még egy adomát. Deák koromban ismertem egy tudákos kovácsmesterembert, a­ki a világon mindenhez értett. Azaz, hogy azt mondta, hogy ért. Nem lehetett attól olyat kér­dezni, hogy igennel ne felelt volna. — Egy íz­ben a tanárunk hexametereket adott fel, hogy készítsünk. „ Hazafelé mentünkben épen a kovácsműhely előtt kellett elmennünk, a­hol e kelme nagy mértékben kovácsolt. Azt mondom neki: „Ugyan Kormos bácsi, tud-e hexametert csinálni ?“ „Mit?“ „Hát hexametert“ „Hogy ne tudnék! de épen tegnap­­fogyott el a szene­m“ ! Adalék a német kultúrához! — Más lapok után közli a Garaboncás. — A mit itt alább elmondok, az nagyon ko­moly dolog, de mégis nevetséges, s igy a „Bo­lond Miskába“ való. A német nemzeti egylet heti­lapja többek közt következőket beszél el: „Ha a Meklenburgban lakó napszámosok (mintegy 200,000) ember helyzete eddig nyo­masztó volt, az utóbbi időben csaknem elvisel­­hetlenné vált. „A napszámos megnősülésének megenge­dése egyenesen a földesúr kényétől függ, s a napszámos rendszerint nem tehet mást, mint hogy vagy nőtlen marad, vagy azt veszi nőül, a­kit a földesúr akar. „Nincs túlozva azon állítás, hogy Meklen­­burgban ajus primae noctis (!) még tényleg gyakoroltatik. Miután gazdálkodási szempontból a régi nős gazdatisztek helyett most fiatal gaz­datiszteket alkalmaznak, kik szintén nem job­bak uraiknál, ez által a baj még nagyobb. Ennek az erkölcsiségre való káros befo­lyása mindenki előtt imeretes, s mégis rendsze­resen, a földesúr tudtával történik, hogy e gaz­datiszt máshová való kirándulások által a gaz­daság érdekeit el ne hanyagolja!“ S aztán az ilyen emberek mernek rólunk írni? Ezek merik civilisatiójukat keletre „tolni“? Hogy Meklenburgban híres lovak vannak, azt régen tudtuk, de most már azt is megtanul­tuk, hogy Mecklenburgban a lovaknál híreseb­bek a sz­avak!

Next