Bolond Miska, 1864 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1864-09-18 / 38. szám

Oldaldöfések. — Osztogatja Baltás Ferenc. — Az őszi csákói vadászatokat ez évben is megtartják főúri vadászaink és pedig — Salzburgban. Volt újdondász, a ki már ebbe is beleakadt, s megütközését fejezte ki a felett, hogy ha már őrre akarnak vadászni, miért nem mennek a Kárpátok közé, az legalább itthon volna a hazában. — Kár az ilyen dolgo­kat firtatni; jól tudják azt a méltóságos urak, hogy elég bakot löttek már ők itthon. Már az igaz, hogy bizonyos dolgok elren­dezésében egynémely magyarországi városi ma­gisztrátus ritkítja párját. Csodálom, hogy e rendbeli talentumunkat tanulmányozni még kül­ső országok deputációkat nem küldtek, így pél­dának okáért a napokban fedeztem fel azon bölcs intézkedést, hogy Budán a kórháznak közvetlen t­ő­s­z­o­m­s­z­é­d­s­ágáb­an v­a­n a lövölde. Most már nem csodálkozom, ha majd hallom, hogy a gázgyárt a császárfürdői gyógy­udvar kellő közepére építették. Hiteles kútforrásból értesülve tudathatjuk az ügy iránt érdekeltséggel viseltető közönség­gel, hogy a Molnár és a lázadó tagok közötti kibékülés jelenleg ezen stádiumban áll. Miután Molnár határozottan kinyilatkoztatta, hogy min­den eshetőségek esetére, ha netalán ez vagy amaz következnék be, tehát ő mindent elkövet; mig ellenben Szilágyi et consortes bár óhajtva, de nem kívánva, azonban ha netalán tán mégis megtörténhetnék, — tehát minden bizonynyal igen valószinű, hogy azon lehetőség­­esetében, a­melyre semmi kilátás nincs stb. (Épen ennyi értelme van a lapokban ez ügyben tett egyéb közleményeknek.) A múltkor jelentettük, hogy az is megtör­tént, hogy a lánchíd kocsiútját nem reperálják. Mai napon arra menvén, a következő régi adoma jutott eszünkbe : Valami borzas kölyök nagyon ordított, s akármit csinált neki az atyja meg az anyja, nem tudták vele elhagyatni, hát ma­ egy kis nem­zetgazdászat-féle. Nemcsak operával meg politikai vezércik­kekkel él az ember, hanem úgy közben közben jól esik a jó sült kenyér, meg a barnapiros pe­csenye is. No tehát, miután amazokról esztendőn át úgy is eleget beszélünk, beszéljünk már egyszer erről is,­­ bizony megérdemli. Kinevették azt az embert, a­ki egy ideig figyelemmel nézve, hogy a legmagasabb rangú embertől kezdve, le a legutolsó koldusig, min­denki fut, fárad, izzad, dolgozik; néme­lyik mint csal, lop, mint tagadja meg istenét, hazáját, elvét, becsületét, csupán azért , hogy azt, a­mit „mindennapi kenyér“nek tart, elér­hesse ; ezt mondom figyelemmel nézve azt mondta: „de már látom, a legnagyobb úr a vi­lágon a kenyér; nem is köszönök már én ezután senkinek, hanem ha valamikor az elbi­zakodottság le akarna rántani a lábamról, hát szépen kiballagok a Dunapartra, s ott a­mint a soroksári kenyerek sorban kivannak rakva, végig megyek előttük, s mindenik előtt meg­­­­emelem a kalapomat, s kellő tisztelettel igy szó­lok : „jó reggelt kívánok, kenyér úr!“ Kinevették ezt az embert, pedig bizony nem érdemlette meg. Igazsága volt­­ neki, hogy olyan nevezetes dolog az a kenyér, csak hogy persze mi mind a­­féle nagy urak, nem tartjuk illendő dolognak felőle beszélni. Kenyér! Mi közünk nekünk nagyvárosi uraknak a kenyérhez ? Mindössze annyit tudunk felőle, hogy a kérges marha magyar paraszt valami után módon megtermeszti a búzát, ezt aztán egy részben a soroksári asszonyok ke­nyérré, más részben pedig a pesti pékek zsem­lyévé meg kiflivé alakítják át; mi pedig ha meg­éhezünk, hát megvesszük jó pénzen. Hogy mig az a búza, attól a ki lekószálta, kenyér képében a mi asztalunkra kerül, hány kézen megy keresztül, s igy hány ember él csupán abból, hogy mi a szüksé­geseket nem attól vesszük, a ki termeszti — arról gondolkodni mi természe­tesen nem érünk rá. Hogy is foglalkodnék ilyes dolgokkal olyan magunk forma nagyra termett ember ! Nem úgy vagyunk mi nevelve, s a kor szelleme minket kissé magasabb régiókban hordoz. Nem akar mi közülünk senki közlegény maradni, hanem azt mondja, hogy töb­b szabad generálissá kell lennie. A hetvenöt újkrajcáros diurnista, ha valahogy nagy nehezen hiba nélkül lemásol egy felzetet, már azt hiszi, hogy a gond­viselés ötét szemelte ki a magyar törvénykezési reformok életbeléptetésére. —a tejes szájú tisz­teletbeli eskütt keményen kritizálja Deák Fe­renc politikáját, s meg van győződve, hogy ad­dig nem lesz a világból semmi, mig a hazafiak az ő zászlója köré nem seregelnek; a szoba­piktor inas csak úgy félvállról néz Barabásra, no a­ki meg már három hétig valamelyik templom­ban orgonafuttatót nyomogatott, olyan leckét tart Erkelnek a magyar zenéről, hogy még a „Zenészed Lapok“ szeme szája is el­áll bele. Míg így igen sokan ott járunk gondolatunk­kal, a­hol épen semmi dolgunk sincs, addig a mindennapi élet szükségeit mindég csak máso­dik, harmadik, vagy az isten tudja hányadik kézen keresztül elégítjük ki; s gyakran mikor már a sok csalódás rövegeiből vissza akarunk térni az életbe, akkor vesszük észre, hogy meg­késtünk vele, mert a világ a kerék alá sodort. Néha néha megesik, hogy a gondviselés szűkebben szolgáltatja áldását a földművelőnek. No ezt aztán mi is minél hamarább megtudjuk, mert vagy a megveendő élelmi cikk lesz fölé­ny­i­v­é, vagy az ára lesz két annyivá. E tekintetben azok, a­kiknek mi magunkat gyám­sága alá vetettük, határozottan a haladás pártján vannak. A­mint a termények ára egy két garassal emelkedik nagyban, azon mérték­ben emelkedik kicsinyben is. Ekkor fokozatos haladás a jelszó. — Azonban a rész esztendőre egy jobb, vagy határozottan jó következik, a földmi­velő munkáját megáldja az isten, a búza­kéve fizet, a zsák telik, úgy hogy a termelő ha pénzt akar látni, kénytelen a tavali árnak felé­vel, vagy harmadával is megelégedni. — Hanem azt már aztán mi nem tudjuk meg, hacsak úgy hírlapokból nem olvassuk valami vidéki levél­ből. A mi árusaink rögtön elhagyják a hala­dás zászlóját, s a történelmi jogokra hivatkozva megállnak a tavali magas árak vagy kis részletek mellett; s ha mi, gyámoltalansá­gunkban, passzív ellenállásuk mellett megéhezni nem akarunk, kénytelenek vagyunk azért a­mit adnak, megadni azt a­mit köve­telnek. De természetesen, mint már mondottuk, hogy az ilyesmin segítve legyen, azt ugyan senki se tartja a maga szakába vágó dolognak. Szüntelen polgári, szellemi, erkölcsi, lelki­ 150 gára hagyták, gondolván, ha megunja, majd el­hagyja. Jó darab idő után csakugyan csendes­ség lett. „No hála isten, csakhogy valahára el­hallgatott“ mondá a fogyatkozó türelmű papa. „Nem hallgattam kiz én, csak pihenek“ mondá újra kezdve a jövendőbeli tenor. — Fiát applikáció! A városháztér hallomás szerint azért nem lesz mostanában kikövezve, hogy meg ne hazud­­toltassék ama bibliai mondás, hogy „az igazság útja göröngyös.“ Pest kellemes! (Közli a Garaboncás.) A „Bolond Miskának“ alig van száma, mely nagy hazánk olvasóival ne igyekeznék az ország fővárosának egy vagy más gyönyörűsé­gét megismertetni. Azonban hála a szépészeti bizottmány irántunk való jóakaratának, mely nem semmisíti meg tárgyainkat, s igy még min­dig akadunk új és újabb gyönyörűségre. A na­pokban egy barátom érkezett Londonból Pestre, s fölkért, hogy vezessem el öt olyan helyre, a­hol valami szépet élvezhet, s minthogy már reg­geli 8 óra elmúlt, s így kissé biztosnak látszott a múzeum-parkba való bemenetel, oda vezet­tem őt, hogy nézze meg Vidéki nagy olajfest­ményét. E képet nem akarom bírálni, mert dicsérni nem akarok e helyen, hogy pedig gyalázzam, ahhoz nem vagyok elég merész. E kép megte­kintéséért 30 krt kell fizetni a kiállító olasz műárusnak, s mert a hirdetésen ki van téve, hogy a bevétel egy része a múzeumpark „éke­­sítésére“ fordíttatik, angolommal fordultunk egyet, hogy ennek a parknak „ékességeit“, mik közadakozás útján jöttek létre, megte­kintsük. Angolom séta közben elővette jegyző­könyvét, s múzeumkerti tapasztalatairól követ­kezőket jegyzett be abba.... „E kert igen szép. Meglepő benne, hogy a múzeumhoz méltóan egyesíti magában mind az öt világrész kellemeit. Ugyanis 1-ör. Utai Afrika Saharáját juttatták eszembe, mely vizet soha sem lát. Az útszélen levő fácskák szintén Afrikára emlékeztetnek, annyira lombtalanok. 2- er. A kertész laka mellett elhaladva, az ott rothadásnak indult szemétgödör és domb erős illatával Európai Konstantinápoly azon utcáiba varázsolt, melyek nyílt temetőjéül szol­gálnak a siralom e völgyéből elköltözött kutyák, macskák és lovaknak. E tömjénszag csalta bi­zonyára a múzeum tetejére azt a sok varjút, hol­lót s egyéb dögevő állatot. 3- ot. Ázsia bukharai avarjára az a nagy tér emlékeztet a múzeum oszlopos homlokzata előtt,melyen nagy gonddal ápolják az orrfacsarintó disznó­paréjt s a ruhákba csimpaszkodó vadza­bot. Remélhetni, hogy itt a jövő évben már khi­­nai malacokat is fognak legeltetni. 4- er. Ha a múzeumparknak a „Két pisz­toly“ felé tekintő oldalán sétálsz, Amerikában képzelheted magadat. A Rapidann hosszában a leghevesebb csaták alkalmával sem emelked­tek akkora füstfellegek, mint a­mily porfellege­­ket vernek itt a fát szállító szekerek. 5- öt. Austráliát vad lakosaival a pado­kon heverésző fél­meztelen alakok juttatják eszedbe. „Végül a magyaroknak még egy különös szokását kell följegyeznem, mit szintén ebben a múzeum-kertben vettem észre. Pesten ugyanis a magyarok máglyákon égetik meg halottjaikat, nagyon élénken éreztem a szagát azon füstön, mely a Sándor-utca magas kéményeiből szokott ide lecsapni. Mister Garaboncás állítása szerint ugyan ez a füst a Sándor-utcai „gyárak“ ké­ményeiből származik, mely gyárakban talán csizmatalp-hulladékokkal is tüzelnek; azonban bocsásson meg a tiszteletre méltó gentleman, ha én azon erős meggyőződésben vagyok, hogy biz­ott a holtakat égetik máglyán, mert ha gyár­­kéményekből eredne a füst, csak tennének azokra olyan „füstemésztőket“, a­milye­­ket Miksits bádogos a „Pesti Napló“ hátulján minden számban hirdet. „Világtapasztalatot szerezni óhajtó honfi­társaimnak egyátalán ajánlhatom, hogy a pesti múzeumkertnél tovább utazniok egyátalán fe­lesleges.“

Next