Bolond Miska, 1864 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1864-09-18 / 38. szám
Oldaldöfések. — Osztogatja Baltás Ferenc. — Az őszi csákói vadászatokat ez évben is megtartják főúri vadászaink és pedig — Salzburgban. Volt újdondász, a ki már ebbe is beleakadt, s megütközését fejezte ki a felett, hogy ha már őrre akarnak vadászni, miért nem mennek a Kárpátok közé, az legalább itthon volna a hazában. — Kár az ilyen dolgokat firtatni; jól tudják azt a méltóságos urak, hogy elég bakot löttek már ők itthon. Már az igaz, hogy bizonyos dolgok elrendezésében egynémely magyarországi városi magisztrátus ritkítja párját. Csodálom, hogy e rendbeli talentumunkat tanulmányozni még külső országok deputációkat nem küldtek, így példának okáért a napokban fedeztem fel azon bölcs intézkedést, hogy Budán a kórháznak közvetlen tőszomszédságában van a lövölde. Most már nem csodálkozom, ha majd hallom, hogy a gázgyárt a császárfürdői gyógyudvar kellő közepére építették. Hiteles kútforrásból értesülve tudathatjuk az ügy iránt érdekeltséggel viseltető közönséggel, hogy a Molnár és a lázadó tagok közötti kibékülés jelenleg ezen stádiumban áll. Miután Molnár határozottan kinyilatkoztatta, hogy minden eshetőségek esetére, ha netalán ez vagy amaz következnék be, tehát ő mindent elkövet; mig ellenben Szilágyi et consortes bár óhajtva, de nem kívánva, azonban ha netalán tán mégis megtörténhetnék, — tehát minden bizonynyal igen valószinű, hogy azon lehetőségesetében, amelyre semmi kilátás nincs stb. (Épen ennyi értelme van a lapokban ez ügyben tett egyéb közleményeknek.) A múltkor jelentettük, hogy az is megtörtént, hogy a lánchíd kocsiútját nem reperálják. Mai napon arra menvén, a következő régi adoma jutott eszünkbe : Valami borzas kölyök nagyon ordított, s akármit csinált neki az atyja meg az anyja, nem tudták vele elhagyatni, hát ma egy kis nemzetgazdászat-féle. Nemcsak operával meg politikai vezércikkekkel él az ember, hanem úgy közben közben jól esik a jó sült kenyér, meg a barnapiros pecsenye is. No tehát, miután amazokról esztendőn át úgy is eleget beszélünk, beszéljünk már egyszer erről is, bizony megérdemli. Kinevették azt az embert, aki egy ideig figyelemmel nézve, hogy a legmagasabb rangú embertől kezdve, le a legutolsó koldusig, mindenki fut, fárad, izzad, dolgozik; némelyik mint csal, lop, mint tagadja meg istenét, hazáját, elvét, becsületét, csupán azért , hogy azt, amit „mindennapi kenyér“nek tart, elérhesse ; ezt mondom figyelemmel nézve azt mondta: „de már látom, a legnagyobb úr a világon a kenyér; nem is köszönök már én ezután senkinek, hanem ha valamikor az elbizakodottság le akarna rántani a lábamról, hát szépen kiballagok a Dunapartra, s ott amint a soroksári kenyerek sorban kivannak rakva, végig megyek előttük, s mindenik előtt megemelem a kalapomat, s kellő tisztelettel igy szólok : „jó reggelt kívánok, kenyér úr!“ Kinevették ezt az embert, pedig bizony nem érdemlette meg. Igazsága volt neki, hogy olyan nevezetes dolog az a kenyér, csak hogy persze mi mind aféle nagy urak, nem tartjuk illendő dolognak felőle beszélni. Kenyér! Mi közünk nekünk nagyvárosi uraknak a kenyérhez ? Mindössze annyit tudunk felőle, hogy a kérges marha magyar paraszt valami után módon megtermeszti a búzát, ezt aztán egy részben a soroksári asszonyok kenyérré, más részben pedig a pesti pékek zsemlyévé meg kiflivé alakítják át; mi pedig ha megéhezünk, hát megvesszük jó pénzen. Hogy mig az a búza, attól a ki lekószálta, kenyér képében a mi asztalunkra kerül, hány kézen megy keresztül, s igy hány ember él csupán abból, hogy mi a szükségeseket nem attól vesszük, a ki termeszti — arról gondolkodni mi természetesen nem érünk rá. Hogy is foglalkodnék ilyes dolgokkal olyan magunk forma nagyra termett ember ! Nem úgy vagyunk mi nevelve, s a kor szelleme minket kissé magasabb régiókban hordoz. Nem akar mi közülünk senki közlegény maradni, hanem azt mondja, hogy több szabad generálissá kell lennie. A hetvenöt újkrajcáros diurnista, ha valahogy nagy nehezen hiba nélkül lemásol egy felzetet, már azt hiszi, hogy a gondviselés ötét szemelte ki a magyar törvénykezési reformok életbeléptetésére. —a tejes szájú tiszteletbeli eskütt keményen kritizálja Deák Ferenc politikáját, s meg van győződve, hogy addig nem lesz a világból semmi, mig a hazafiak az ő zászlója köré nem seregelnek; a szobapiktor inas csak úgy félvállról néz Barabásra, no aki meg már három hétig valamelyik templomban orgonafuttatót nyomogatott, olyan leckét tart Erkelnek a magyar zenéről, hogy még a „Zenészed Lapok“ szeme szája is eláll bele. Míg így igen sokan ott járunk gondolatunkkal, ahol épen semmi dolgunk sincs, addig a mindennapi élet szükségeit mindég csak második, harmadik, vagy az isten tudja hányadik kézen keresztül elégítjük ki; s gyakran mikor már a sok csalódás rövegeiből vissza akarunk térni az életbe, akkor vesszük észre, hogy megkéstünk vele, mert a világ a kerék alá sodort. Néha néha megesik, hogy a gondviselés szűkebben szolgáltatja áldását a földművelőnek. No ezt aztán mi is minél hamarább megtudjuk, mert vagy a megveendő élelmi cikk lesz fölényivé, vagy az ára lesz két annyivá. E tekintetben azok, akiknek mi magunkat gyámsága alá vetettük, határozottan a haladás pártján vannak. Amint a termények ára egy két garassal emelkedik nagyban, azon mértékben emelkedik kicsinyben is. Ekkor fokozatos haladás a jelszó. — Azonban a rész esztendőre egy jobb, vagy határozottan jó következik, a földmivelő munkáját megáldja az isten, a búzakéve fizet, a zsák telik, úgy hogy a termelő ha pénzt akar látni, kénytelen a tavali árnak felével, vagy harmadával is megelégedni. — Hanem azt már aztán mi nem tudjuk meg, hacsak úgy hírlapokból nem olvassuk valami vidéki levélből. A mi árusaink rögtön elhagyják a haladás zászlóját, s a történelmi jogokra hivatkozva megállnak a tavali magas árak vagy kis részletek mellett; s ha mi, gyámoltalanságunkban, passzív ellenállásuk mellett megéhezni nem akarunk, kénytelenek vagyunk azért amit adnak, megadni azt amit követelnek. De természetesen, mint már mondottuk, hogy az ilyesmin segítve legyen, azt ugyan senki se tartja a maga szakába vágó dolognak. Szüntelen polgári, szellemi, erkölcsi, lelki 150 gára hagyták, gondolván, ha megunja, majd elhagyja. Jó darab idő után csakugyan csendesség lett. „No hála isten, csakhogy valahára elhallgatott“ mondá a fogyatkozó türelmű papa. „Nem hallgattam kiz én, csak pihenek“ mondá újra kezdve a jövendőbeli tenor. — Fiát applikáció! A városháztér hallomás szerint azért nem lesz mostanában kikövezve, hogy meg ne hazudtoltassék ama bibliai mondás, hogy „az igazság útja göröngyös.“ Pest kellemes! (Közli a Garaboncás.) A „Bolond Miskának“ alig van száma, mely nagy hazánk olvasóival ne igyekeznék az ország fővárosának egy vagy más gyönyörűségét megismertetni. Azonban hála a szépészeti bizottmány irántunk való jóakaratának, mely nem semmisíti meg tárgyainkat, s igy még mindig akadunk új és újabb gyönyörűségre. A napokban egy barátom érkezett Londonból Pestre, s fölkért, hogy vezessem el öt olyan helyre, ahol valami szépet élvezhet, s minthogy már reggeli 8 óra elmúlt, s így kissé biztosnak látszott a múzeum-parkba való bemenetel, oda vezettem őt, hogy nézze meg Vidéki nagy olajfestményét. E képet nem akarom bírálni, mert dicsérni nem akarok e helyen, hogy pedig gyalázzam, ahhoz nem vagyok elég merész. E kép megtekintéséért 30 krt kell fizetni a kiállító olasz műárusnak, s mert a hirdetésen ki van téve, hogy a bevétel egy része a múzeumpark „ékesítésére“ fordíttatik, angolommal fordultunk egyet, hogy ennek a parknak „ékességeit“, mik közadakozás útján jöttek létre, megtekintsük. Angolom séta közben elővette jegyzőkönyvét, s múzeumkerti tapasztalatairól következőket jegyzett be abba.... „E kert igen szép. Meglepő benne, hogy a múzeumhoz méltóan egyesíti magában mind az öt világrész kellemeit. Ugyanis 1-ör. Utai Afrika Saharáját juttatták eszembe, mely vizet soha sem lát. Az útszélen levő fácskák szintén Afrikára emlékeztetnek, annyira lombtalanok. 2- er. A kertész laka mellett elhaladva, az ott rothadásnak indult szemétgödör és domb erős illatával Európai Konstantinápoly azon utcáiba varázsolt, melyek nyílt temetőjéül szolgálnak a siralom e völgyéből elköltözött kutyák, macskák és lovaknak. E tömjénszag csalta bizonyára a múzeum tetejére azt a sok varjút, hollót s egyéb dögevő állatot. 3- ot. Ázsia bukharai avarjára az a nagy tér emlékeztet a múzeum oszlopos homlokzata előtt,melyen nagy gonddal ápolják az orrfacsarintó disznóparéjt s a ruhákba csimpaszkodó vadzabot. Remélhetni, hogy itt a jövő évben már khinai malacokat is fognak legeltetni. 4- er. Ha a múzeumparknak a „Két pisztoly“ felé tekintő oldalán sétálsz, Amerikában képzelheted magadat. A Rapidann hosszában a leghevesebb csaták alkalmával sem emelkedtek akkora füstfellegek, mint amily porfellegeket vernek itt a fát szállító szekerek. 5- öt. Austráliát vad lakosaival a padokon heverésző félmeztelen alakok juttatják eszedbe. „Végül a magyaroknak még egy különös szokását kell följegyeznem, mit szintén ebben a múzeum-kertben vettem észre. Pesten ugyanis a magyarok máglyákon égetik meg halottjaikat, nagyon élénken éreztem a szagát azon füstön, mely a Sándor-utca magas kéményeiből szokott ide lecsapni. Mister Garaboncás állítása szerint ugyan ez a füst a Sándor-utcai „gyárak“ kéményeiből származik, mely gyárakban talán csizmatalp-hulladékokkal is tüzelnek; azonban bocsásson meg a tiszteletre méltó gentleman, ha én azon erős meggyőződésben vagyok, hogy bizott a holtakat égetik máglyán, mert ha gyárkéményekből eredne a füst, csak tennének azokra olyan „füstemésztőket“, amilyeket Miksits bádogos a „Pesti Napló“ hátulján minden számban hirdet. „Világtapasztalatot szerezni óhajtó honfitársaimnak egyátalán ajánlhatom, hogy a pesti múzeumkertnél tovább utazniok egyátalán felesleges.“