Bolond Miska, 1865. (6. évfolyam, 1-53. szám)
1865-11-26 / 48. szám
A megbukott jelölt keserve. Elkövettem mindent, mit elkövethettem, Kiadtam programmom vagy három ezerben, ígértem, mint ember nem ígérhet többet, Semmi közös ügyet, adótalan földet, Nem akartam tudni státusadósságról, Azt mondtam : helyettünk fizeti az angol, Nem voltam én fösvény dohányban, vasutban, Követválasztásnál mégis csak megbuktam. Szorongattam paraszt s mesterember-kezet Haza oszlopai — mondtam, — hogy csak ezek, Fotográfiámat osztogattam széjjel, Viziteltem nappal, viziteltem éjjel, Mindenkinek vettem, azt a mit csak kivánt, Asszonyoknak függőt, férfiaknak pipát, Soha nem pihentem, voltam mindig útban — Követválasztásnál mégis csak megbuktam, Láttam, hogy csak bort ad az én vetélytársom, Én hozzá még ökröt süttettem a nyárson, Azután a néppel együtt ittam, ettem, Vagy kilenc kocsmárost dúsgazdaggá tettem, Korlátlan kreditet, borbankót adtam ki, Haza is lehetett bort erre hordatni, Ittak érttem nyilván, és ittak a sutban, Követválasztásnál mégis csak megbuktam. Senki nem nyomatott több plakátot, mint én, Fáklyás muzsikáról gondoskodtam szintén, Hordattam magamat, mint valami zsákot, Lábam a választók vállaira hágott, Embert is fogattam volna rád elibe . Ha Pestről oly későn nem jön ennek hire, Elkövettem sokat, mindent amit tudtam , Követválasztásnál mégis csak megbuktam. Király utcai levelek. Pest, 25-ik november. Kedves barátom, Ecer utaztam én a gőzhajóval lefelé a Dunán. Tetszik ismerni azt a környéket, milen szemnü kültöl, hód látja az ember csak lapos partokat, távaiba fehér tormokat, egy pár darut meg kölömphile malmokat, a ki élőt ülte meztelen malomlegén a mi vigyorogja mindig rá a k. k. ansschliesslich privilegirte Donau-Dampf- Schifffahrts- Gesellschaft p. t. passasirjaira. Én áltam át a korlátnál és belemerültem magamat a vidék bajába, mert épen Baja melet voltunk ; neztem a kukerel mien zöld a halom, mien zaketoló a malom s a tájékon mien széles az unalom. Mint most, akor isietem dichter, csakhod a külteményeket magamba tartotam. A mint hát bámolom magamat a nedves Donán es a száraz esztendőn, meletem ed krinolinséges hölgyi dáma ülte le magát és------Haht! Vadjok ed feleséges ember, a minek nem pászol elmesélni az ö kalandpartiját vizen — (ausgezeichneter Witz !) — Ha a Régi olvasna eztet, mindjár kezdene indítani elenem a váló pert, a mi roszab még a váltópernél is. Hanem mondok el inkáb egy más találkozásomat, a mi szinten akor történté magát rajtam. Tudniilik, megint utaltam én a korlát melet, de akor már bizomos okokból nem ölte a honleány meletem. Neztem megint a szép malmokat és a kukerelolan közel csavartam hozzám, hód akarátot ülte az oromon és jó látom azt a honcsot molnarische legényt amint csúfolta engemet: zsidó, zsidó! Haid tudta , hód én vagyok egy zsidó ? Nekem különben nem az fájta hód monta nekem zsidó, hanem fájta az, hód akarta vele megsérteni engemet. Hanem, gondoltam nekem, ő van ed műveletlen grobian, a mi nem tanulta emberséget, hadjunkötét. A mint igy tönödök, megszólítja engem ed finom ur, a mi hozta pompás bekecset es fújta olan festőt a csibukbol, hód elhomályosodott vele a nagy körtőnek füstjét. Megszólította engemet, még pedig französisch. Monta misen termékeny a szép Madjarorsag, hód van ezen orsagnak denerü jövője, hodj idud szeretne ő utan letelepedni magát, tschak volna mar edszer elismerve a zsidó emancipation , monta tovább : önök is mint minden madjarnak kelene möködni oda, hód ezeket a mostoha testvéreket szabadítsanak fel edszer, ha lesz országgyűlés. Látom önök arcabol, fialtatott, hód tartozik a fölvilágosodott férfiak közé es hod nem gyűlöli a zsidókat. Csaknem elorditottam: wie heiszt! ? De lecsendesedtem magamat és elboritatlan csodával kérdezek: Mért érdeklődi magát ad a zsidókhoz? Kiáltottam én: Gott über die Welt! Rám nézte és kiabálta: Wie heiszt mér? Aztán ránk néztünk, örömiben elejtetem én az ő csibukját s örömemben kivágtam a kezemből a kokkert és retenes lelkesedésben megöleltünk edmást. Elkiáltottam a népdalt: „Szorítsd engem tégedhez, én meg téged engemhez!“ Vágyónk mindakett ed zsidó! Azt hiszem, ed kicsit sirtam is. Aztán apetitusal keztönk diskuralni. Olan szépen megértetünk ed is más is ! Honan lehet azzal megmadjarázni, hód az a műveletlen malmeur megismerte engemet és az a művelt ember, a mi az én hitestársam, nem tota, és a mi legfurcsáb, én nem ismertem meg ő rajta, hód vagyónk mindegyik mózesdragónerek! Mégis tschak meglácik hód ruha teszi az embert. Az én áruelánhajas bokrétám a kolpagon, az en tszifra cserép makre pipám tajtékból azokat a bojtos trozlival nemzeti színbe, a sarkantyús tschizmát, meg a bitykés dolman, meg a cocheteuque a tűzrevaló szerszámai, meg a kipöckölt bajusz, meg — no meg az egész stellungom, akár tetem volna a Bugaci Laci vagy a Rangos Peti vagy a Göndör Pista, vagy a Bogár Miska, amik Szabolcsban a legelső gavelirek. Az én török-francia zsidóm is birtatlan finom exterieurel mint egy diplomát. Csupa udvariaság volt, mikor ránéztem, ud böszkélhetem rája mintha let volna Rotschild vagy a Börne. Gondolta volna az ördög hód egyet jötönk ki a babyloni fokságbol es vadjunk egyet az elfogoltság fokságában. No mindedt , majd jüni fog, mert jüni kel, deklamiroztam neki a Vörösmarót bánk bánból, a mit ő persze nem ismerte de azért elhite. Hát szépen elbeszéltünk edmást és forgattánk meg a zsidó kérdést, az eskütszéket, a divatot s töb más luxust. Töbi közt monta nekem a következőt: Furcsa! Ezeröt húsz—harmintsz esztendővel nadjon nehéz volt leni zsidónak es most nadjon könyö leni zsidónak. Mér? Megmondom. Akár 20—-30 esztendővel előre, ha ed zsidó kiment sipka nélkül az udvara, kiabálta minden zsidó: Nézetek csak ezt a gójt, ezt a pogánt! Ha járta szombaton ed botal, kiáltoztak: Nézetek csak ezt a posét, ezt a bicegöt! Ha pedig pipázta szombaton, edszerün megadjonköveztek ötöt. Most ? Kindergespiel! Ha szombaton a legvastagob regálióval szájába füstöli a templom élét, észre nem is vesznek, sőt kéri tőle egy más atyafi tüzet. Ha kóser malac-pürköltet eszik, kívánják neki a zsidók jó étvágyat és ha van böjt, jólakik jóban mint a lakodalomban. Ha pedig csak ezer esztendőbe med bele a templomba, mondanak : na lám, még is csak van ö ed zsidó. Atam neki tökéletes igazat és reflektiroztam neki visza id. Furcsa! Ezeröt húsz—harmintsz esztendővel nadjon könyö volt leni madjar izraelitónak és most nadjon nehéz leni madjar izraelitónak. Mér? Megmondom. Akár 20—30 esztendővel elöte ha ed zsidó monta, teremtete ! őröltek neki s kialtotak : no lám, mégis madjar. Most? Ha nemzeti szinü fojtásos talesz is van rajta, es hordja vitézkötést czidáklin, ha akára sarkantyú pengél is a lábán mint a macesz, ha kárenkogya mint a veszetfene , ha nyelve , szokása, meggyőződése madjar, ha olvasa, írja, beszeli s imádkozza is madjarol, mondanak edre, es mit, mégis csak zsidó. Ere meg ő ata nekem igazat. De mégis máskép lesz, biztattunk edmást, máskép lesz a madjarok és a zsidók érdekében. Megígértem neki, haid mihelett ki lesz mondva az emancipation, fogok neki írni levelet Párisba. Kérem alása, mikor fogok írni? Spitzig Iczig. Tudósok és képviselők. Érdekes most azon jelenség , hogy akármerre fordul az ember, mindenütt csak a követválasztásokról hall, és pedig sokszor nagyonnagyon humorisztikus dolgokat. Van a házamnál egy kis gyermek, aki azzal jön haza mindig az irodából, hogy „éljen Temény Szimont!“ Ha a kávéházban „Schwarzot“ kérek, azonnal körülvesznek, hogy tán Schwarz programmjáról beszélek, otthon pedig vacsoránál hiába duzzogok ellene, hogy a rostélyos kemény, mert szavaimat félreértik, s szakácsném azt mondja, hogy neki csak kemény kell. Tele van a levegő a képviselők neveivel s füledbe mindenütt rábeszélő , korteskedő hangok zúgnak. Végre menekülni akarok a zajos hullámok közül, s belépek az akadémia csöndes ülésébe, hogy ott egy pár ismerőmet fölkeressem. Hiába való törekvés ! A tudósok becsapták könyveiket, választóik közé mentek és megnyitották erszényeiket... nem, a tudósok erszényeiket hiába nyitnák meg, adjunk igazat, s valljuk meg, hogy a tudósok inkább hallgatóik szemét igyekeznek felnyitni, azonban, fájdalom, igyekezetük sokszor sikertelen. Innen elmegyek a Kisfaludy társulat termébe, hogy ott szépirodalmi értekezéseket, vagy pályázó balladákat hallgassak, egyéb csöndes versek kíséretében; de mi ez ? hisz ez tisztán kritikai gyülekezet lett, hol a tagok egymásnak nem drámáit és regényeit, hanem politikai programmját birálgatják. Talán szerencsésebb leszek a természettudományi társulatnál. Bemegyek, leülök s hallgatok. Valaki a súlyokról értekezik, s állításait észficamitó gyökkivonásokkal s egyéb algebrai sajtómartalékkal bizonyítgatja, a hátam mögött azonban valaki azt súgja, hogy jelenleg: a követjelöltnél — annak neve, rangja s vagyona, a korteseknél a — bunkós bot, s a szavazóknál a — teli erszény a súly. — Futottam innen is. Mentem a képzőművészeti társulathoz, hol alkalmasint Ary Sheffer festészeti irányáról, vagy az assyriai építkezés titkairól tartanak előadásokat; azonban horrendum dictu itt meg azon sérelem szerkezetét olvassák fel, melynél fogva több művészt az illető urak nem akartak a választók sorába beírni; mert azok nem akadémiai festészek , holott Magyarországon nincs is festészeti akadémia ! Végre az orvosok egyletének helyisége felé irányoztam lépteimet, mert majdnem biztos valók róla, hogy Aesculap és Vessale hívei közt heveny, másodlagos, idült s egyéb kóroknál egyébről csak nem fogok hallani, s útközben előveszek zsebemből egy lapot, hogy megkeressem benne, hány órakor tartják a ülést. E helyett azon tudósításra akadok Baranya megyéből, hogy ott dr. Siklóssy lett képviselő, persze azért, mert hűtlen lett a vízgyógymódhoz, s ez egyszer a Schrott,vagyis borkárára adta magát. Tessék már most olyan kört felfedezni, amelybe még nem hatottak a választási mozgalmak ! B. M. 190