Bolond Miska, 1866 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1866-01-07 / 1. szám
1-ső szám. Pest, január 7-dikén 1866. VII. évfolyam. HETI NAPTÁR. Hétfő, jan. 8. Nagy hideg, minden befagy, csak a „N. Presse“ szája nem. Kedd, jan. 9. Larisch gróf pénzügyén talentumát a centralisták kétségbevonják, mert nem akar egy évben 117 milllió deficitet csinálni. Szerda, jan. 10. Az „Ost. Deutsche Post“ nyilatkozik , hogy rögtön előfordult számár hurutja miatt, részt nem vehet a megoldási koncertben. HETI LAPTÍR. Csütörtök, jan. 11. Tervben van a boldogult refirát híres csengetyűjét a harangok osztályában a párisi iparkiállításra küldeni. Péntek, jan. 12. Több journaliszta a zsidónak adja el tollát, mert a józanabb államférfiak már nem veszik. Szombat, jan. 13. Róma kiürítése nem valósul meg, hanem az igaz, hogy a Bolond Miskára még mindig lehet prenumerálni. Megjelen minden vasárnap. Előfizetési díj negyedévre 1 frt. 50 kr., félévre 3 frt. — Az előfizetés és minden reclamatió a Bolond Miska kiadó hivatalába (barátok tere 7. sz.) utasitandó. Uj évi kívánat egy jó barátomhoz. Először is azt kivánom Édes kedves jó barátom, Hogy kívülem itten Pesten Senki meg ne „gratuláljon.“ Családodnak birodalma Hajtson bimbót, sarjat, rügyet, Házbaráttal sose légyen Semmiféle „közös ügyed.“ Házi kasszád gyarapodjék Még pediglen nem csak kicsit: Ne forduljon abban elő „Államkölcsön,“ vagy „de ficit.“ Reményidet, vágyaidat Meg ne fináncolja senki, Uj ruhádra sose hulljon Tinta, vagy más ilyen semmi. S ellenségi, ha akadnak Bukjanak meg ők egyenkint. A miképen megbukjanak Zichy Hermann,Bach és Schmerling. .. Juliska: A baksis Pesten. (Fővárosi kép.) Kelet felé utazott barátaim azt állítják hogy Mahomet boldog országaiban az utcákon falkánként csatangoló s lábad ikráját minden lépten nyomon fenyegető ebeknél borzasztóbbak azok az igaz hívők, kik mindenütt beléd botlanak s baksis, azaz „borravaló“ kéregetésükkel nyomorgatnak. Ezek az utazó barátaink azonban újév táján soha sincsenek Pesten, különben nem idéznének előttünk olyasmit, amit itthon is tapasztalhatunk. Egész Európa állítja s mi is elismerjük, hogy Kelet népe vagyunk, s mert a Kelet népei közt legelőrehaladottabbak , nagyon természetes, hogy így a baksis kéregetésnek nálunk sokkal nagyobb mértékben kellett kifejlődnie, mint tudatlan török szomszédaink, vagy egyiptomi atyánk fiánál. Ha a régi rómaiak világra szóló ünnepeket csaptak a bor istenének Baechusnak, nálunk Pesten meg a borravalónak , a baksisnak van hét országra szóló ünnepe, s ez az újév napja. A házmesterek, pincérek, lapkihordók s a többi baksisait nem említem : ezek már anyira együtt járnak az újévvel, mint a nyelvtani hibák Radnótfajdefái fordított vigjátékaival s igy ezek egyike ellen sem zúgolódhatom, de engedd meg azidők istene, ki bezártad mögöttünk a múlt év kapuját s felnyitottad az uj évét, hogy olvasóinknak is bemutathassam azon nevezetességeket, melyek ezen kapun át legelőször meglátogattak. Belép hozzám egy fiatal, kopott, desperátus ember. Két krajcáron vett tarka gratuláló kilétet nyújt át és újévi baksist kér. — Milyen összeköttetésnél fogva? — kérdezem. — No mert én a téns ur boldogult papája inasa öcscsének a fia vagyok. Nem kergethetem el. Megkapja a magáét s ötven más kéregető után megint jön valaki. — Hát maga honnan ismer ? —kérdezem. — Tetszik tudni, 1862-ben, mikor a haditörvényszék elé citálták, én hoztam Garaboncás úrnak az idéző levelet. Ismét jön másik. — Boldog új évet s egy kis baksist kívánok. — Que jure, mi jogon? — A „Fővárosi Lapok“ szerint a téni úr Mexikóról egy könyvet írt, s ha Mexikó számára megint fognak Magyarországon katonákat toborzani, én is beállok. — Derék, igy hát ismerősök vagyunk. Itt a borra való. Hát kend kicsoda? — förmedek az újonan belépőre. — Hát nem tetszik ösmerni. Nyáron én szoktam a hatvani utca közepén az utat öntözni, s a téni úr a múlt évben is mindanyiszor öszszeszidott, valahányszor a nadrágját lelocsoltam. Kérek egy kis újévi borravalót. Meggyőződtem róla, hogy a szemtelenségben is lehet genialitás s ezt meg kellett jutalmaznom. Már azt hittem , hogy az ürügyekben való leleményességnek ezzel vége szakadt, midőn egyszerre csak hatalmas patkós csizmák kopogását hallom előszobámban. Azt hittem, falusi birtokomról való béreseim. (Ha némely tányérnyaló fertálymágnás dicsekedhetik béreseivel, a kik még meg sem születtek, miért ne tehetné azt a poéta kinek : tanta licent!) Tehát béreseimnek hivém őket s mindegyiknek kezébe nyomtam egy-egy frtot. — Gyakujeru pán velkimozsni. Ale sak derik zember a Garaboncás ur, szlovenszki, a Cserni Knyaz zur, — jegyző meg az egyik. — Ezután kazsdi tigyen zelgyivünk, mert vigyime, hogy nem sak írja rólunkról, de szeretyi is rólunkat: a favágókat a tijens zűr. Keszenjük a borra valót. Majd megütött a guta! Ha mindazok eljönnek hozzám gratulálni, akikről életemben valaha írtam, akkor nem segít rajtam még Emich Wertheim kasszája sem. Izgatott levél s elhatároztam, hogy kérlelhetlenül elkergetem a legközelebb alkalmatlankodót. S csakugyan megint kopogtak. Mérgelődve ugrottam fel. De csakhamar lehűtött vérrel ültem le. Pergamenarcu, sovány testű, üveges szemű , vértelen ajkú férfi lépett be szobámba s egész öltözete nyári vitorlavászon zubbonyból s alatta kopott frakkból állott, mit talán irgalom vetett vállaira. Ne nevessenek önök a frakkon, tettük ezt több éven át, most szánakozhatunk rajta. Magyar szalonokban kacagok rajta, de ha kint, a dermesztő hidegben látom, konyolul a szemembe : talán a téli idő az oka, s nem a frakk nem tudom. Úgy reszketett a belépő, mint a megütött acélrugó s szerényen közeledve felém, valami ügyetlenül készített cifra gyufatartóval kínált, hogy vegyem meg. — Gyarló mit lesz az, ha nem hat éhező gyermekem van otthon,—ijegyzé meg saját árujára. S az a frakk még vékonyabbnak, még kopottabbnak látszott előttem, mert nem lakozott alatta öröm, megelégedés, ami fel szokta melegíteni az embert. — Micsoda ön ? — kérdezem tőle. — Semmi. — Hogyan lehet az ? — Hivatalnok voltam Bach rendszere alatt. Csak azt kívánták tőlem, hogy németül jól tudjak körmölni s alázatos legyek, csupán ezen két tulajdonságommal azonban azóta sehol sem tudok állást nyerni. Abfertigung címmel bizonyos kis összeget kaptam, de amily arányban nőttek és szaporodtak gyermekeim , és oly arányban fogyott ezen, tán kétszáz forintnyi összegem. Ha pincérré és nem hivatalnokká lettem volna, most talán ... de így ahhoz kellett nyúlnom, mire a természet tanított, — persze tökéletlenül — s gyufatartókat készítek papirosból... Ne tessék kérem rész néven venni, hogy frakkban jövök... kérem méltóztassék azért egyet megvásárolni... Otthon hat gyermekem. .. S ilyen ember nem kér újévi ajándékot! Engedjétek meg uraim , hogy hát én kérhesselek benneteket helyette arra: ne kacagjátok ki a frakkot, ha téli hidegben látjátok ! Garaboncás.