Bolond Miska, 1866 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1866-01-07 / 1. szám
2 Boldogtalan szerencsés. Haupttrefferi ragaszkodások. Napló töredék. Az utcán találta: Csicseri Bors. . ..........................................kételkedem. Mint sok embernek, nekem is van sorsjegyem. _ Kisértem a szerencsét eredeti jegyekben, ígérvényekben, társas játékban , kucsébernél, lánynál, menyecskénél, nagy uraknál, tudományban, irodalomban, hegedülésben, rajzolásban — hiába! Az eredeti sorsjegyek az urnában maradnak. Ostobáé a szerencse — e vigasz egyetlen nyereségem. Az ígérvény meg szép szó ; ha kihúzzák, úgy jó. Az ígérvények eddig nagy mértékben öregítték szépészeti ismereteimet, jövedelmeimet csökkenték s még egyszer sem növelék tőkémet.A Társaságban is lutriztam. Meggyőződtem, hogy az ember kompániában is csak oly pechvégel, mint mikor egymaga udvarol a szerencse kacér istenasszonyának. A kucsébernek legjobb kuncsaftja én vagyok. Igaz, hogy néhányszor nyertem is, de ekkor egy narancs belekerült másfél forintomba s egy katulya „promincen celtli,a melyet a patikák is hatosával vesztegetnek : nyolcvan krajcárért maradt a nyakamon. Fügét is nyertem — csakhogy ezt a kucsébernek kárörvendő lelke osztogatta úgy magában, vagy a kosár mögött fonta ujjait az ismert paradicsomi fa gyümölcsének alakjába. Kisértem a szerencsét a lányoknál is. De a lányok furcsa teremtések s egész máskép fogják föl a szerencsét, mint mi férfiak. "A hajadonságura 11 an voltán hova hamarabb szeretnek túladni s megszabadulva e szabadságtól, akkor lelik föl az igazi szabadságot, midőn karcsú tagjaikra a házasság bilincsei fűződnek. Náluk a vesztes nyereség s minket, midőn igy hódítjuk meg őket, rabszolgáikká tesznek. A lány azt mondja: vagy egészen, vagy semmit! Biszkirt, kucséber! A menyecske? Ha férjes — baj,ha férjetlen, még nagyobb baj. Özvegységének mézes heteit arra használja, hogy utódját keresse azon szívnek, mely a feltétlen szerelem birodalma. Ismeri saját becsét — mert ő már hű volt, s aki ily ajánló levéllel dicsekedhetik, az túltesz minden lányon, ki, ha ismeri is a szerelmet, de a hűségben nem gyakorolta még magát. Azon kivül a menyecske ismeri a férfiakat is , s ezen körülmény fegyvert szolgáltat a nők kezébe. S ezt a fegyvert a kardos menyecskék nagy ügyesen fordítják ellenünk. Belemásztam a könyvekbe. Hátha a tudományból virít felém a szomjúhozott szerencse virága ? Tanítottam. Azt mondták tanuljak még. Tanultam. Azt mondták tanítsak, máskép nem lesz belőlem tudós. Írtam könyvet, nem olvasták, sőt a mi több: meg akartak fogni akadémikusnak. írtam álnév alatt; rám fogták, hogy Frtzfay vagyok. írtam saját nevem alatt; azt kérdezék: „hát ez kicsoda? Soha hírét sem hallottam ! Ma már mindenki író. Tolakodó, munkakerülő, vagy nincs esze. Ha esze volna, nem írna stb.“ — írattam hát másokkal s lettem szerkesztő s a nélkül, hogy tudtam volna, tulajdon édesapámmal rettenetesen összevesztem. Nyakon fogtam hát a hegedűt s meg sem akartam állni, mig a Tannhäusert el nem húzom. Végre elkezdtem húzni a Tannhäusert úgy, hogy mindenki fölmondta a barátságot. Nem hagytam magam. Húztam, húztam csak azért is, ha mindjárt a vesztemért is. És csakugyan el is hegedültem szerencsémet a legcifrább változatokban. Ide a plajbásszal! Leszek művész ! Kezdtem a széken, meg a dézsán s szerencsésen fölvittem a kanapéig. Ekkor azt mondta mesterem, hogy mehetek. Művész vagyok, lehetek favágó. Bizonyosan fametszet értett, s kanapéimat, dézsáimat s székeimet elvittem Heckenasthoz s ajánlottam neki, adjunk ki egy „Vasárnapi Újságot“ gyermekek számára. — Kedves barátom, mondám, az én előfizetőim mind gyermekek. A gyermekekkel csínján kell bánni. Mihelyt jó képet mutatunk nekik, azonnal túlkapnak s nem becsülik az igét. Tud ön hajtogatni? — Igét ? — Nem, papirost. Rohantam el, művészeti érzeményekkel feldúlt keblemben. A szerencse nem született az én számomra. Nem járok utána többé, járjon utánam é s járt is utánam egy vén zsidó alakjában. Az isteneknek szokott néha ilyen gusztusok lenni. Az uj költségvetés számtételeibe merültem épen, midőn hozzám lépett az öreg s kinálta a „haupttreffert. — Nem kell. — Ne tessék magától eldobni a szerencsét; meglássa, nyerni fog. A tenis urnak olyan ábrázatja van, hogy mindenesetre szerencsét csinál vele. — Nem kell. — Ha nincs apró pénze a tenis urnak, majd megfizeti, ha megcsinálta a haupttreffert. Az ígérvény ölembe esett, az öreg házaló eltűnt. A papirost magam elé tettem. Larisch miniszter úr számai összeölelkezve az eredeti sorsjegy számaival: kecsesebb „pas de deuxt“ lejtettek el előttem, mint a milyet signore Kanpille szokott szerkeszteni a t. c. közönség számára. A puncsot megkavartam s édes párájával szivarom füstje kezdett fraternizálni; ezek is megszerették egymást s con brio polkázták körül agyamat. Olvastam , szivaroztam , puncsoztam, szívem tágult. Tágult először azért, mert a szűk rajksztátot azzal főzte le a mostani kormány , hogy jóval leszálltta a budgetet, mely az „alkotmányos“ schmerlinség alatt évről évre hízott; hogy a postadíjat csökkenté, hogy az uzsoratörvényt megszünteté, hogy a... — Téns ur, téns ur, aranyos téns ur! Megvan ! Úgy, hogy megmondtam ? Most gazdag emberek vagyunk! A vén házaló táncolt előttem, hogy csak úgy reszketett bele fehér szakála. — Megnyertük ? szörnyüködöm. — Wie heiszt megnyertük ? Még úgy nem nyertek, mióta egyáltalában nyerni szoktak. Itt van grau auf gelb, a Lloydnak abendblattjában, tessék a tulajdon szemeivel olvasni. Csakugyan! Megfogaztam az asztal szélében, hogy föl ne boruljak a szédítő szerencsétől. Aztán mire fölocsúdtam, frakkerbe szállunk, az anyajegyet kiváltottuk s a jó öreg Malvieux 10,000 forint levonásával, kifizette a főnyereményt. Midőn meg akartam osztani pénzemet az öreggel, ismét eltűnt. Nagy szerencsémben ez volt az első, ami lehangolt. A városban, a hazában, a világon , néhány perc múlva elterjedt, hogy én vagyok a főnyertes. Midőn hazamentem, minden ember rám nézett , az ablakok kinyíltak, a gyerekek utánam szaladtak, ismeretlen urak nyakamba borultak, idegen nők megcsókoltak, a félénk madarak vállamra szálltak, a rögös járda szőnyeggé puhult lábaim alatt s midőn hazaértem, ötvenezer levél bobtá el dolgozó szobámat, melyeknek elrendezésével egy elegáns úriember volt elfoglalva, kiben alig birtam fölismerni Jancsi legényemet. A levelek háromfélék voltak: kölcsönt kérők, hitelt kínálók s házasságot ajánlók. Címeres urhölgyek csupasz nevemre akarták aggatni őseik hosszú sorát; milliomosok a legcsinosabb s legneveltebb kisasszonyok fotográfiáit küldék be; házi uram kérve kért, hogy hurcolkodjam le az első emeletre, ő boldognak fogja érezni magát, ha harmadik emeletbeli kis lakásomat át akarom neki engedni. A szolgáló 18 krajcárért két font hátszínt hozott, pedig ugyanez összegért fél font tarját kapott eddig. Egyszerre nagy hazafi voltam; legalább így tisztelt egy költő, ki „fületlen gombok“ című versfüzérét nekem ajánlá. Meghívásokat vettem, hogy a nemzeti színpadon adjak hegedű-hangversenyeket , mindegyikért ezer forintot ígértek. A kiadók hosszú kérő leveleket intéztek hozzám, hogy írjak nekik regényeket, hisz én vagyok a magyar Thackeray. Szerkesszek nekik lapot, hisz én vagyok a magyar Girardin. Rajzoljak nekik képet, hisz én vagyok a magyar Kaulbach. Midőn szabómhoz indulok, hogy a régi számadást lerórjam: ez, anélkül hogy tudtam volna mint került pitaromba, térden állva nyújtá elém a magyar diszöltönyt, mert azt olvasta, hogy fényes tulajdont mért a bugaci kerület megválasztott képviselőnek, s hogy egyhangúlag lettem verifikálva. Úr isten, hát ez micsoda ? Az a 240,000 frt volt é eddig a fátyol, mely roppant voltomat elfedé a világ előtt ? nagy nyereményembe a világ bolondult é bele a helyt, hogy engem tébolyított volna meg a szokatlan vagyon ? Minden utcasarkon ott lógott a képem megkoszorúzva, minden újság a nevemet harsogtatá, a nők kegyemet keresék, a föld hatalmasai per tu vannak velem, tudós, művész, szép ember, államférfiú lett belőlem néhány óra alatt! Oh , rút emberi faj! Ismerem becsemet, jól tudom menynyit érek! Ha téged megzavart is pénzem, engem nem fosztott meg az öntudattól. Nem vagyok oly nagy, mint a milyenné tett szemeitek előtt nyereményem s nem is voltam oly csekély, mint a milyenné le akartatok lapítani, midőn még nem volt pénzem. Rátok ismertem, gyűlöllek, mi több : megvetlek. Sem nekem , sem nektek! Veszek Eszterházy-sorsjegyets losonci vasutrészvényt, s ez az igazi pokoli malicia! — egész vagyonomat a legjobb kiegyezkedési programra tűzöm ki jutalmul, melylyel a „Pesti Napló“ meg a „Neue freue Presse“ egyaránt legyen megelégedve.Tudom,hogy megnyirkosodik bele minden bankóm. A boszu édes ! Lármáztok? Tiltakoztok? Az nem lehet? Nem lehet? Mi nem lehet? Vagyok? Itthon vagyok? Megvigyáztatok ? Ki vigyáz meg engem, ki mer engem megvigyázni ? A ház ? A felső ház ? Az alsó ház ? Micsoda ? A házmester... mester... mester ? — Boldog új évet kivánok. Ugyancsak jószót aludt a tensor. Már vagy egy fél órája, hogy kivül állunk! , Ah! Köteher esik le szivemről! Álmodtam ! Nem csináltam meg a hauptreffert! Asztalomon fenyegetőző számlák s néhány tagadó válasz egy pár jó emberemtől, kiktől néhány forintot kértem. Nem nyertem, légy áldva érte, óh kegyes végzet! A szolgáló 18 krajcárért megint fél font tarját hozott — a régiben vagyok megint. Piros Pista a legnagyobb philosoph. Vele tartok, nem adom száz forintért, hogy semmim sincs. Ne bontsuk meg a világös rendét: ne süssön éjjel a nap s pénzzel egyedül a gazdag bírjon. És igy................................................... Szerkesztői üzenetek: Másvilági Márius. A küldött lapban épen az nincs meg, a mire ön hivatkozik — Devecseri urnák. A képtárgy jó , rövid bécsi levelek is elkelnének, illő oldaldöfésekkel. — „Egy kulacs története“, túl vagyunk már ezen.