Bolond Miska, 1866 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1866-01-07 / 1. szám

2 Boldogtalan szerencsés. Haupttrefferi ragaszkodások. Napló töredék. Az utcán találta: Csicseri Bors. . .­­.........................................kételkedem. Mint sok embernek, nekem is van sorsje­gyem. _ Kisértem a szerencsét eredeti jegyekben, ígérvényekben, társas játékban , kucsébernél, lánynál, menyecskénél, nagy uraknál, tudo­mányban, irodalomban, hegedülésben, rajzolás­ban — hiába! Az eredeti sorsjegyek az urnában ma­radnak. Ostobáé a szerencse — e vigasz egyetlen nyereségem. Az ígérvény meg szép szó ; ha kihúzzák, úgy jó. Az ígérvények eddig nagy mértékben öregítték szépészeti ismereteimet, jöve­delmeimet csökkenték s még egyszer sem nö­­velék tőkémet.A Társaságban is lutriztam. Meggyőződtem, hogy az ember kompániá­ban is csak oly pechvégel, mint mikor egymaga udvarol a szerencse kacér istenasszonyának. A kucsébernek legjobb kuncsaftja én va­gyok. Igaz, hogy néhányszor nyertem is, de ekkor egy narancs belekerült másfél forintomba s egy katulya „promincen celtli,a melyet a pa­tikák is hatosával vesztegetnek : nyolcvan kraj­cárért maradt a nyakamon. Fügét is nyertem — csakhogy ezt a kucsébernek kárörvendő lelke osztogatta úgy magában, vagy a kosár mögött fonta ujjait az ismert paradicsomi fa gyümölcsé­nek alakjába. Kisértem a szerencsét a lányoknál is. De a lányok furcsa teremtések s egész máskép fog­ják föl a szerencsét, mint mi férfiak. "A hajadon­­ság­u­r­a 11 a­n voltán hova hamarabb szeretnek túladni s megszabadulva e szabadságtól, akkor lelik föl az igazi szabadságot, midőn karcsú tagjaikra a házasság bilincsei fűződnek. Náluk a vesztes nyereség s minket, midőn igy hódít­juk meg őket, rabszolgáikká tesznek. A lány azt mondja: vagy egészen, vagy semmit! Bisz­­kirt, kucséber! A menyecske? Ha férjes — baj,ha férjet­­len, még nagyobb baj. Özvegységének mézes heteit arra használja, hogy utódját keresse azon szívnek, mely a feltétlen szerelem birodalma. Ismeri saját becsét — mert ő már hű volt, s a­ki ily ajánló levéllel dicsekedhetik, az túltesz minden lányon, ki, ha ismeri is a szerelmet, de a hűségben nem gyakorolta még magát. Azon kivül a menyecske ismeri a férfiakat is , s ezen körülmény fegyvert szolgáltat a nők kezébe. S ezt a fegyvert a kardos menyecskék nagy ügye­sen fordítják ellenünk. Belemásztam a könyvekbe. Hátha a tudo­mányból virít felém a szomjúhozott szerencse virága ? Tanítottam. Azt mondták tanuljak még. Tanultam. Azt mondták tanítsak, máskép nem lesz belőlem tudós. Írtam könyvet, nem olvas­ták, sőt a mi több: meg akartak fogni akadé­mikusnak. írtam álnév alatt; rám fogták, hogy Frtzfay vagyok. írtam saját nevem alatt; azt kérdezék: „hát ez kicsoda? Soha hírét sem hal­lottam ! Ma már mindenki író. Tolakodó, mun­kakerülő, vagy nincs esze. Ha esze volna, nem írna stb.“ — írattam hát másokkal s lettem szerkesztő s a nélkül, hogy tudtam volna, tulaj­don édes­apámmal rettenetesen összevesztem. Nyakon fogtam hát a hegedűt s meg sem akartam állni, mig a Tannhäusert el nem húzom.­­ Vé­gre elkezdtem húzni a Tannhäusert úgy, hogy m­indenki fölmondta a barátságot. Nem hagytam magam. Húztam, húztam csak azért is, ha m­indjárt a vesztemért is. És csakugyan el is hegedültem szerencsémet a legcifrább válto­zatokban. Ide a plajbásszal! Leszek művész ! Kezdtem a széken, meg a dézsán s szeren­csésen fölvittem a kanapéig. Ekkor azt mondta mesterem, hogy mehetek. Művész vagyok, lehe­tek favágó. Bizonyosan fametszet értett, s ka­napéimat, dézsáimat s székeimet elvittem Hec­­kenasthoz s ajánlottam neki, adjunk ki egy „Vasárnapi Újságot“ gyermekek számára. — Kedves barátom, mondá­m, az én előfize­tőim mind gyermekek. A gyermekekkel csínján kell bánni. Mihelyt jó képet mutatunk nekik, azonnal túlkapnak s nem becsülik az igét. Tud ön hajtogatni? — Igét ? — Nem, papirost. Rohantam el, művészeti érzeményekkel feldúlt keblemben. A szerencse nem született az én számomra. Nem járok utána többé, járjon utánam é s járt is utánam egy vén zsidó alak­jában. Az isteneknek szokott néha ilyen gusz­tusok lenni. Az uj költségvetés számtételeibe merültem épen, midőn hozzám lépett az öreg s kinálta a „haupttreffert. — Nem kell. — Ne tessék magától eldobni a szerencsét; meglássa, nyerni fog. A tenis urnak olyan ábrá­­zatja van, hogy mindenesetre szerencsét csinál vele. — Nem kell. — Ha nincs apró pénze a tenis urnak, majd megfizeti, ha megcsinálta a haupttreffert. Az ígérvény ölembe esett, az öreg házaló eltűnt. A papirost magam elé tettem. Larisch miniszter úr számai összeölelkezve az eredeti sorsjegy számaival: kecsesebb „pas de deuxt“ lejtettek el előttem, mint a milyet signore Kan­pille szokott szerkeszteni a t. c. közönség szá­mára. A puncsot megkavartam s édes párájával szivarom füstje kezdett fraternizálni; ezek is megszerették egymást s con brio polkázták kö­rül agyamat. Olvastam , szivaroztam , puncsoz­­tam, szívem tágult. Tágult először azért, mert a szűk rajksztátot azzal főzte le a mostani kor­mány , hogy jóval leszálltta a budgetet, mely az „alkotmányos“ schmerlinség alatt évről évre hízott; hogy a postadíjat csökkenté, hogy az uzsora­törvényt megszünteté, hogy a... — Téns ur, téns ur, aranyos téns ur! Meg­van ! Úgy­­, hogy megmondtam ? Most gazdag emberek vagyunk! A vén házaló táncolt előttem, hogy csak úgy reszketett bele fehér szakála. — Megnyertük ? szörnyüködöm. — Wie heiszt megnyertük ? Még úgy nem nyertek, mióta egyáltalában nyerni szoktak. Itt van grau auf gelb, a Lloydnak abendblattjában, tessék a tulajdon szemeivel olvasni. Csakugyan! Megfogaztam az asztal szélében, hogy föl ne boruljak a szédítő szerencsétől. Aztán mire fölocsúdtam, frakkerbe szállunk, az anyajegyet kiváltottuk s a jó öreg Malvieux 10,000 forint levonásával, kifizette a főnyere­ményt. Midőn meg akartam osztani pénzemet az öreggel, ismét eltűnt. Nagy szerencsémben ez volt az első, a­mi lehangolt. A városban, a hazában, a világon , néhány perc múlva elterjedt, hogy én vagyok a főnyer­­tes. Midőn hazamentem, minden ember rám né­zett , az ablakok kinyíltak, a gyerekek utánam szaladtak, ismeretlen urak nyakamba borultak, idegen nők megcsókoltak, a félénk madarak vállamra szálltak, a rögös járda szőnyeggé pu­­hult lábaim alatt s midőn hazaértem, ötvenezer levél bob­tá el dolgozó szobámat, melyeknek el­rendezésével egy elegáns úri­ember volt elfog­lalva, kiben alig birtam fölismerni Jancsi legé­nyemet. A levelek háromfélék voltak: kölcsönt kérők, hitelt kínálók s házasságot ajánlók. Cí­meres urhölgyek csupasz nevemre akarták ag­gatni őseik hosszú sorát; milliomosok a legcsi­­nosabb s legneveltebb kisasszonyok fotográfiáit küldék be; házi uram kérve kért, hogy hurcol­­kodjam le az első emeletre, ő boldognak fogja érezni magát, ha harmadik emeletbeli kis laká­somat át akarom neki engedni. A szolgáló 18 krajcárért két font hátszínt hozott, pedig ugyan­ez összegért fél font tarját kapott eddig. Egy­­szerre nagy hazafi voltam; legalább így tisztelt egy költő, ki „fületlen gombok“ című versfü­zérét nekem ajánlá. Meghívásokat vettem, hogy a nemzeti színpadon adjak hegedű-hangverse­nyeket , mindegyikért ezer forintot ígértek. A kiadók hosszú kérő leveleket intéztek hozzám, hogy írjak nekik regényeket, hisz én vagyok a magyar Thackeray. Szerkesszek nekik lapot, hisz én vagyok a magyar Girardin. Rajzoljak ne­kik képet, hisz én vagyok a magyar Kaulbach. Midőn szabómhoz indulok, hogy a régi számadást l­erórjam: ez, anélkül hogy tudtam volna mint került pitaromba,­­ térden állva nyújtá elém a magyar diszöltönyt, mert azt ol­vasta, hogy fényes tulajdont mért a bugaci ke­rület megválasztott képviselőnek, s hogy egy­hangúlag lettem verifikálva. Úr isten, hát ez micsoda ? Az a 240,000 frt volt é eddig a fátyol, mely roppant voltomat elfedé a világ előtt ? nagy nyereményembe a vi­lág bolondult é bele a helyt, hogy engem tébo­­lyított volna meg a szokatlan vagyon ? Minden utca­sarkon ott lógott a képem megkoszorúzva, minden újság a nevemet harsogtatá, a nők ke­gyemet keresék, a föld hatalmasai per tu van­nak velem, tudós, művész, szép ember, állam­­férfiú lett belőlem néhány óra alatt! Oh , rút emberi faj! Ismerem becsemet, jól tudom meny­nyit érek! Ha téged megzavart is pénzem, en­gem nem fosztott meg az öntudattól. Nem va­gyok oly nagy, mint a milyenné tett szemeitek előtt nyereményem s nem is voltam oly csekély, mint a milyenné le akartatok lapítani, midőn még nem volt pénzem. Rátok ismertem, gyű­löllek, mi több : megvetlek. Sem nekem , sem nektek! Veszek Eszterházy-sorsjegyets losonci vasutrészvényt, s ez az igazi pokoli malicia! — egész vagyonomat a legjobb kiegyezkedési programra tűzöm ki jutalmul, melylyel a „Pesti Napló“ meg a „Neue freue Presse“ egyaránt le­gyen megelégedve.Tudom,hogy megnyirkosodik bele minden bankóm. A boszu édes ! Lármáz­tok? Tiltakoztok? Az nem lehet? Nem lehet? Mi nem lehet? Vagyok? Itthon vagyok? Meg­vigyáztatok ? Ki vigyáz meg engem, ki mer en­gem megvigyázni ? A ház ? A felső ház ? Az alsó ház ? Micsoda ? A házmester... mester... mester ? — Boldog új évet ki­vánok. Ugyancsak jószót aludt a tens­or. Már vagy egy fél órája, hogy kivül állunk! , Ah! Köteher esik le szivemről! Álmodtam ! Nem csináltam meg a hauptreffert! Asztalomon fenyegetőző számlák s néhány tagadó válasz egy pár jó emberemtől, kiktől néhány forintot kértem. Nem nyertem, légy áldva érte, óh kegyes végzet! A szolgáló 18 krajcárért megint fél font tarját hozott — a régiben vagyok megint. Piros Pista a legnagyobb philosoph. Vele tartok, nem adom száz forintért, hogy semmim sincs. Ne bontsuk meg a világ­­ös rendét: ne süs­sön éjjel a nap s pénzzel egyedül a gazdag bírjon. És igy................................................... Szerkesztői üzenetek: Másvilági Márius. A küldött lapban épen az nincs meg, a mire ön hivatkozik — D­e­­vecseri urnák. A képtárgy jó , rövid bécsi levelek is elkelnének, illő oldaldöfésekkel. — „Egy ku­lacs története“, túl vagyunk már ezen.

Next