Bolond Miska, 1866 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1866-09-16 / 37. szám
A bagdádi gemeinde-basik. (Arabs mese az „ezerkettedik éjszakára.“) Al-Manzor idejében történt. Al-Manzor kalifának egy ízben eszébe jutott birodalmát meglátogatni, hogy saját szemeivel győződjék meg róla: buzgó kontyos tisztviselői miként működnek az adófizető muzulmánok jólétén. Bagdád hires város a Duna, vagyis akarom mondani a Tigris mellett, egy egész országnak fő- s a régi kalifáknak székvárosa s azért legelőször is oda irányzó lépteit. Alig halták meg e látogatás hírét Bagdád gemeinde-basijai, azonnal hozzá láttak az ünnepélyek előkészítéséhez. Mindegyikük legfényesebb kaftányát vette magára, mellére tűzdelé az arany-hold és gyémánt-nap közép- vagy ritterkeresztjét, s ahol csak végig kellett vonulni a kalifának, annyi zászló és szőnyeg lobogott az ablakokban, hogy egyebet sem lehetett azoktól látni s annyi vala a virággirland mindenfelé, hogy a rózsa szekfü, fodormenta és boldogasszonytenyere illatánál nem is lehetett egyebet szagolni. Tetszett ez Al Manzornak és mondá a gemeinde-basiknak : „Fiaim, ti nagyon sokat költhettek arra, hogy adófizető polgáraitok úgy éljenek, mint a paradicsomban“, és a basik erre keresztbe csapták mellükön karjaikat, homlokukat a földhöz verdesék és válaszolának : „Bizony nagy a mi budgetünk, a kalifa, ura Bagdadnak, Damaskusnak, Maserának és Mesédnek. A közegészségére egy millióm, az utcai rendőrségre egy millióm, a közintézetekre egy millióm piasztert költünk évenkint!“ Volt azonban Al-Manzor kalifának egy furcsa szokása, az t. i., hogy az életet nemcsak palotája és hintája ablakából, de közelről is szerette megszemlélni, s azért másnap egyik bizalmas helye kíséretében gyalog neki indult a városnak, álruhában, szegényesen. Először is a Tigris lánchidján kelt át, hol mert rongyos vala, — a vámszedők kimondhatlanul gorombáskodának vele s egy piaszteres bankócédulájából nem akartak neki visszaadni nyolc párát Azután végig ment a Tigris-parton s szörnyüködve látta , hogy Bagdad dunavizhordói épen ott meritgetik a pénzen árulandó vizet, a hol a város kloákái a folyamba ömlenek s undor szállta meg ezen látványra; de még nagyobb vala undora, megpillantásánál azon éretlen sárga- és görög-dinnyéknek, melyek a kufárok előtt fölszeldelve a kolera terjesztésének legbiztosabb szereiül tűnének föl, vagy midőn azon kékes szinti tejre tekintett a piacon, melynek élvezete oly csikarást és görcsöket okoz, mint az arzenikum, szappanleves teknőböl lévén az talán fejre. Al-Manzor kedvetlenül folytatta kalandját; itt az utcaöntözék leöntötték, amott a szemetet szemei közé söpörték; volt hely a bazárokon, hol a vászonereszek rúdjaiba úgy üté fejét, hogy turbánja is leesett; a bagdadi zsidók Gettójában elájult a rothadt sajt, ló- és birkakőrök és rothadó mocsárok miatt, de csakhamar magához téritette az a lezuhanó tégladarab , mely a járdákra a házak tetejéről potyogott, ahol cserepeztek s azonnal egy ital vizet kért, kapott is, de a vizvezetéktelen bagdadi viztől oly diarrhoéba esett, hogy még ma is pulvis dowerit kell bevennie. Szóval egy délelőtt százszor forgott a koldusok általi lehuzatás , bérkocsisok általi kirablás, cserepezök általi agyonveretés, dinnyekolera, por által okozott tüdőszélhüdés, kólika, undorhányás sat. sat. által okozott halál torkában. De Al-Manzor bölcs ember és nagy kalifa volt. Elnyelte a sok bűzt, port, piszkot, miazmát, de boszúságát nem nyelhette el. — Hogy lehet az, miként a rothadás ezen fészkében oly egészségesen, pocakosan néz ki ez a sok bagdádi gemeinde-basi? — kérdezé bizalmas basáját. — Alkalmasint azért, mert ők nem laknak benn Bagdádban, hanem kint, pompás kertjeik és Kioszkjaiban. — Nos, legyen tehát saját bűnük büntetésük! — kiáltott föl a bölcs kalifa, s kavaszai által eléhurcoltatá a basikat. — Ki vagy te? — kérdé az elsőtől. — Én az utcai rendőrség basija vagyok, a kegyelmes kalifa! — Ne félj fiam, nem akasztatlak föl, hanem látom, hogy jó magasra nőttél, tehát végig kell tízszer sétálnod az országúti és kerepesi bazár ereszei alatt, fölemelt fővel, hadd üsd be homlokod mindenütt; aztán ezentúl mindig ott kell sétálnod, ahol öntöznek , s olyan házak alatt álldogálnod, ahol cserepeznek.-------Hát te ki vagy ? — A közegészségügy hasija Bagdadban. — Ez derék. Hivatalodból nem csaplak el, hanem e helyett azon dinnyékből kell enned s azon tejből innod, melynek árulását megengedted, vizet pedig csak városi kutból ihatok Ha még ekkor sem visz el az ördög, én arról nem tehetek, így jön bölcs Al-Manzor a többi basival is, s azt mondják, hogy azon idő óta nem,volt boldogabb, tisztább, egészségesebb város Ázsiában. Hogy Európában is így tegyenek, azt nem mondom, de igen, hogy tanuljanak ezen arabs regéből. Garaboncas Diák. Király utcai levelek. Pest, 14 ik sept. Még edszer arol a kolerától. — A Rottenbillerische Haus a kirájocába. — Spicigitzigéntelen észrevételek. Édes barátom, Mijotán remengylem, hóid nem vadj még bolondmiskolerás, sietem magamat, hóid még írjam neked edy levelit, merebe a kolerázende időbe igazán megtörténhet az a régi rész vi, haid valaki fexi le egységesen és keljel meghalva. Ase todom hunan kezgyem legelőszer is a káronkodást ? Oszeszigyaké először is a városi tonátschot, a mi nem fogja tonatscholni se mogonjogának se másiknak; oszeszigyak é orvosi tehetetlen facoltást, oszeszigyak e újságokat, a kik meghazutálták edmást, vadj öszeszigyak e magát a navalgós kolerát, hóid mi a phenének gyütte e ide mihozánk, mikor nekönk semiphéle szöksége nem vót rá! Vadj talán akarta a Gondwischelés ezáltal bemutatni, hóid vizvezetésre van szökség és igen drasztikus módon ráakarta ijeszteni a budapestvárosi tatákra, haid ha nem olgyák meg a sürgögető vizes kérdést homorjába, hát horgya minket valamengyiket oda, a hol nints se kolera, se újság, se városi tanátsci, sem másféle tonátsci, se vásári bódét, sem seminemöphéle nevezendü nyovoját! Ha észtét akarta a Gondvischelésch, hát bízom , sem érti jó a mesterséget, legalábbtend Budapesten nem, a hun mi egészen más dyerekek vadjonk! Mit nekönk kolera? Vótonk mink már nadjob veszedelmibe, nem ártota. Vótonk már törökök, németek, tatárok és másphile vad nipek, még se haltuk bele, nem phogjuk belehalni ha leszünk muszkák is — hát egy kis porosz-osztrák navaja, ami támatta a zöd tschototéren, akarja minket kifigurázni, leteni a lábáról ? Hody is gondolhatta a kolera ijen balondot? Mi bátor nép vagyónk, aki lelki van, nem féljük mi magunkat még a feketesárga haláltol is nem, hát egy kis simpla némethas fogja minket germanizálni ? És tsohakodtan ijen értelmibe is viselte magát az elöjáróság, hazafiasan melözve mindent, a mi megsérthetet vena a nemzeti büszkeséget , és háttá meg mindenét régi törvént, a miszerint csupán az tartozza meghalni kolerába, a ki nem jó patriot. És mikor edj pár ismereteseb haraphi elkolerázot, megnyomtatták magukat aval, haid bizomosan árulók vótak. Jaj barátom, belém szorolja magát a plajbászra — akarok mondani irónia (juj, de kolerás szójátek!) ha gondolok komoran ara a nadi bajra, a mit szerentschisen kieszközölte a városi hatóság aval, hajd eltarisznyázta a drága időt és akár keszte kiabálni „segícsig!“ mikor szájába szalatta már az a viz, a mi fájdalom! nem tolhatja a tschaternákba. Mindetig montam magamba, hóid az a piz, a kit elvizvezetékozolták a redoutra, töb hasznát hajtott vóna a föd alat, mint aba a magas tilegoriába a Dona portyán; és jelenleg, mikor napról-napra szaporogja magát a járván áldozatjai, ara kérnek az orvosi testületet a város vényei, hóid tschakotsche orvoságot a halál elen, mer nintsch nervus cholererum gerendorum. Ere van ez a észrevételem. A mint én ismerem a fölséges Császárné szívit, hát ed söppet sem neheztelte vóna a városi hatóságra, ha ez ed pár lobogóval és balanderiomnal kevesedet álitota vóna föl a Fejedelemné tiszteletire,és az ö szelid, jóságos lelkinek jóban tecet vóna, ha a tanátsdiaszonta vóna : ■ „Kegyelmes császárné, sok pízünk nintsch; de asztal a mit’ loyalitásonkba szántuk a főváros önepies köntösére, hát fére tétünk egy alapra, a mit akarjuk a te szép neved után nevezni „Erzsébet-alapnak“ és a kinek az a célje, hóid előre nem látót ínséget engyhitsük vele a te nevedba, csatöbi!“ Én az én kócos fejemet ráteszek egy föletlen bütykére, hóid a felséges Aszonság aszonta vóna: „Derék emberek az urak! Isten nevében köszönöm e nemes határzatukat, mely jobban esik nekem minden tüntető külsőségnél!“ Mit gondolod Misko barátom , nintsen nekem igaza ? A járván döhöng, napról napra posztitva a fővárosi lakosságot, a ki ed bizomos körüli méngynél phogva nadjob erőfeszítést es áldázatokat követelheti mint a vidéki. Megmodsorázom, mér? Az országi fővárosb dlőjti magába az intelligencz és mövészet virágját és miután a cholerának mindedj okár a Czóczort viszi el, J okár a „Neue freie Presse“ correspondentjét, tanál nadjob energiával kelene a baj megtörésén dógozni Ki pótolja nekönk homorjába edj Czuczort ? És ha, isten őrizze, még nehángy kitőne emberünkbe, ha udj véletlenségböl a Spitzig folgyomrába bújja bele a königgrätzi vendég, még mielöt megjelent az a bizomos hires naptár — no, akor mit phogják mondani a terkintetes elöphitetők? Tschinálni phogja heli- i ben a kalendárjomot a nemes polgármester? ! Mi? Tehet felelni valamit? No, no , én tschac !asztat mondok, hóid enek felese trépha! Jutya eszemba a Rotenbiller főpolgármeister ur neviröl edj ház, a mi van az én szomszédságába a kirájocába, és a kit udj nevezik, hóid „Rottenbillerisches Haus.“ Engedelmet kérem, haidénél a szónál pröszköljem ; bizom isten megérdemli! Nem tudom, a Rottenbiller föpolgermeister ur tulajdona , az a ház, de udj van épölve és udj tisztán tartva, mintha Ischac a városi tanátsdh renczabájához alkalmazott vóna magát. A hán ló fölfordulja az országba, anak mind idehoznák a borit és őt illatozzák az udvar közepibe; az emeletbe, a mi ojan magos, hald komótosan lehet kopogatni az ablakot, lakják mindenphéle libák élve-halva; a föcinten virsliket fabriciroznak kóser legyekből a mi közé keverik egy kis marhahúst; terpentin, fagyó, ludmáj, gyapjú, övegzserép, pipacserép, bögrecserép ékeskednek a szemétdombon, a ki kezdődi magát az edyik kapónál s foltatódik a másik kijárásig a * szeretschin ocába; edpár ajtóból, a hol senki 146