Bolond Miska, 1873 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1873-01-05 / 1. szám

c * 1 -ső szám. 1873. január 5-én. Megjelen minden vas&rnap. — Előfizetési dij Az előfizető* és minden reclamátió a „Bolond Szerkesztő Tóth félévre 3 frt 50 kr., egész évre 7 frt, Athenaeum-épület) utasítandó, sz. I. emelet. XIV. évfolyam. Kipfelhauser a nagy világban. Ha Szigligeti 200 szinmüves jubileumát is megöljük s a bankettet akkor is fűt etlen teremben adják, kérjük a rendezőséget, bogy ezt előre tudassa, akkor majd a banketten ez élszer ubb kosztümben jelenünk meg s nem játszuk el újra a »Didergő«-t, a mi különben sem Szigligeti darabja. Károrr\kodik Miletics, Káron^kodik ur\talar\, Hogyaij káronjkodik ? ... igy: A kiAr\gyelicse var\! Kedves Krämmer ur! Г wints ihnen á glückszeliges neues Jahr. Nos voltak-e Krämmer urnái a pék­inasok, kéményseprők, szeméthordók s egyéb boldogságkivánó emberek és állatok? Lássa Krämmer ur, én uj év napjáján azzal amüziroztam magamat, hogy minden baloldaliáner ismerősömre rá­uszítottam 3—400 darab gratulánst. IgenloyáKs állam­bölcsészet fekszik ebben. Lássa Krämmer ur én azt gondolom, hogy a ki az ilyen boldogságos uj év ki- vánó megrohanásokat épkézláb kiállja s a feltornyo­suló billethullámokban sem erstickol, az aztán csak mo­solyog, mikor a többi háromszázhatvanöt nap alatt jön az adóexekutió, befund s a többi közönséges istenáldás. — — A fővárosi stadtmagistrát és belügymi­nisztérium közt valami le-föl Írás folyik egy ártatlan kis ügy miatt; azt kérdezi Krämmer ur, hogy micsoda ártatlan kis ügy ez? — mondom már, hogy csekély­ség. Három derék kanonir megszurkált egy kicsit egy közös birodalmi s illetőleg lajtáninneni, eigentlich pe­dig egy pesti honleányt. Azt mondja Krämmer ur, ur, hogy az mégis schweinerei, hogy ilyen vérengzések nálunk majd mindennap előfordulnak. Ne túlozza a Vetter ur, legfölehb csak hetenkint. Azok a szegény kanoniérok bizonyosan Offenbach Duuananját studirozták, melyben azt éneklik, hogy »én szurkálok minden éjjel,« tehát ők is szurkáltak, csak hogy nappal; és tudja-e Kräm­mer ur, miért ? azt mondják, hogy az illető honleány nem akart nekik adni se csókot, se libaczombot, a mi egy kanonir irányában a lehető legnagyobb insultatió; a legrégibb közösügyi törvényeknél fogva is a lajtán­inneni honleányok a kanonirokat csókkal és libaczomb- hal ellátni tartoznak, s a ki ezt verweigerolja, tulajdo­nítsa magának a következéseket. — — Valami gyönyörű dolgot hallottam a na­pokban a leggavallérabb magyar miniszterről, a ki ró­kákat fogdos és embereket nemesit. Oly szép dolog ez, hogy nem is merem elhinni. Azt mondják, hogy legkö­zelebb egy olyan magyar embert nemesitett meg, a ki anno dazumalban az egész hadjáratot saját édes hazája ellen végigkämpfolta, még pedig mint kürazir. Csak­hogy eljött a méltánylás ideje. Azoknak a ferfluchte honvédeknek, a kik a haza mellett harczoltak, már mennyit adtak: politirozott mankót, kistikkelt koldusta­risznyát s ezt megrakták erkölcsi elismerési fügével; ideje volt már azokat is würdigolni, a kik a Gesammt- monarchia érdekében s hazájuk ellen küraziroskodtak. Ezért hajdan grófságot és báróságot adtak, adjunk most legalább magyar nemességet; úgy is köztudomású dolog — s ha nem hiszi Krämmer ur, koszorús jogászunk, Luszt- kandliból is bebizonyíthatom, hogy már princz Almos, még a magyarok bejövetele alkabnájávál, a nemességet épen a haza ellen küzdő kürazírok szármájára griindolta. Drei­maliges hochot a derék Béla bárónak!

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék