Rudnay Józsefné Veres Szilárda: Emlékeim 1847-1917 (Budapest, 1922)
I. Rész. - IV. Fejezet. Fiatalasszony korom. 1860-1880.
Férjem az emeleti erkélyre vezetett, honnan egy végtelenül bájos táj terült szemeim elé sok falunak kies látképével. A „Hölgy Futár“ jan. 5-iki számában Vadnai nagyon szépen irt esküvőmről és Hugó Viktornak egy igen kedves költeményét idézte, melyet leánya esküvőjére irt, hogy uj otthonába milyen örömmel várják az eddigi otthonát elhagyó új asszonyt. A legnagyobb igyekezettel láttam hozzá, hogy rendes, gondos háziasszony legyek. Nagy buzgósággal bejártam éléskamrákat, padlást, pincét, a gazdagon felszerelt fehérnemű-szekrényeket nagy rendszeretettel vettem át, emellett folyton szemem előtt lebegett Freitag Gusztáv Sabinájának képe „Soll und Haben“ című regényében; meg azután összeírtam a sok dumnafélét, melyeket még a nagymama, a mintagazdasszony Heilenbach Krisztina gyűjtött volt. Nem akarok itt detektív-mozik mintájára képet nyújtani a jövő nemzedék tolvajhajlamú cselédsége számára, de kuriólumképen mégis följegyzem itt, hogy régebben, mikor az egyik kulcsárnénak súly szerint adták át a tollneműeket (ezt tartván a legcélszerűbb és a csalást leginkább kizáró módszernek), az illető úgy járt keresztül átadói eszén, hogy amennyi pelyhet kiszedett a selyemdunnából, ugyanannyi súlyú homokot tett beléjük s gondosan visszavarrta a dunnák nyílását ugyanolyan szinü selyemszállal. Meisseni, nagyon szép festésű, porcellánon étkeztünk, melynek jegye a keresztbe tett kettős kard. Akkor még fogalmam sem volt arról, ami a világháború benyomása alatt most kialakult bennem, hogy ebben a német militarizmus jelvényét tekinthetjük. Az Alt-Wien parcelláinak jegyét méhkasnak tudtam, és csaknem mindenki, de nemrég egy nagyon tudni vágyó, most önkéntes unokám, mikor erről egy ízben szó esett, könyvesszekrényéhez lépett s onnan egy vaskos kötetet szedett elő, mely a porcellángyártás történetéről szól és felolvasta abból, hogy az a rajz a Habsburg-ház pajzsát jelenti és nem méhkast; ha az ember lefelé fordítja a rajz domború részét, úgy az teljesen megfelel ezen kijelentésnek, nem látjuk azt többé méhkasnak, hanem pajzsnak és belátom, hogy tévesen került a köztudatba a méhkas fogalma. Sokkal hihetőbb az, hogy a bécsi híres porcellángyár termékeire inkább égettette pajzsát az uralkodóház, mint egy szerény méhkast. Van Lenke leányom", házánál ilyen Alt-Wien edénykészlet, fehér, gazdagon aranyozva, 100 személyre, ékes asztaldíszekkel, sőt még pezsgőhűtők is vannak hozzá. A porcellángyártásról hallottam én, hogy olyan helyen szoktak gyárat állítani, hol arra alkalmas agyag található, de nem azt az agyagot keresik, melyből a porcellán készül, hanem azt, amelyben a porcellánt kiégetik. A levelek jöttek-mentek naponta az egyetlen gyermek és a szülők között, de a válasz megérkezésére az akkori nehézkes postaviszonyok mellett tíz napig is kellett várni. Midőn férjemmel először voltam szüleimnél, abban az időben volt náluk látogatóban Teleki László Bécsből való szabadonbocsáttatása után. Édesanyámra címzett régi levelek között találtam egyet, melyben Teleki Auguszta, László egyetlen testvére ezeket írja: „A te kedves lényed olyan élénk benyomást tett fivéremre, hogy már ma látogatásodra akart menni, de én kértem, halasszuk azt holnapra. Arra kérlek, hogy ne említsd előtte, mint a mai viszonyokról Madáchtól és Szontaghtól hallottál, rosszul hatnának rá“. Szüleimtől azt az ígéretet kaptuk, hogy 1 — 2 hét múlva meglátogatnak minket náluk lakó nagyanyámmal együtt. De másként történt. Egy unokatestvéremet, Beniczky Bélát, mint nem teli be 20 éves ifjút, Tázlárról, hol szülei laktak, egy kis farsangolásra küldték szülőmegyéjébe, Nógrádba. Sallangós szerszámú szép négy lovát maga hajtotta. Szüleim-