Hatala Péter: Az én hitvallásom (Budapest, 1875)
A működő ifjabb papok, szinte a jezsuitismusnak hódolnak, csak a régibb generatio, az bír még némileg önállósággal, de igen nehezen érvényesítheti azt, szemben a hazátlan ultramontanismus iszonyú pressiójával. Íme tehát, a jövő reménye nálunk! Sokszor mondották már, belátó férfiak, hogy az ultramontanismus felhasználja a politikai szabadság kedvezményét, hogy magát a politikai szabadságot megsemmisítse. Követeli, például, a lelkiismeretszabadságot maga számára, és igénybe veszi azt a szabadelvűségtől; de egyúttal azt hirdeti XVI. Gergelylyel, és IX-ik Piussal, hogy a lelkiismeretszabadság őrültség, s a belőle folyó felekezeti egyenjogúság bűn. Erősödni, izmosodni akar az ultramontanismus, a szabadság által nyújtott téren, hogy aztán megsemmisítse, magát a szabadságot . Beható megfontolásra méltó kérdés ez. Azért, e könyvben én is, bírálat alá veszem, a hierarchia jogcímeit. Visszamegyek a kereszténység ősforrásához, kutatom, alapítójának kilétét, az ősegyház szervezetét, s általán a hivatalos kéz egyházaknak az emberi közmívelődéshezi viszonyát. Mert az alapigazságok iránt kell tisztába jönnünk. Hasztalan óvakodunk a következmények ellen, ha figyelemre nem méltatjuk az okot, melyből ezen következmények származtatnak. Én a végokok minőségét tanulmányoztam, mert ezek a fának gyökerei. Ott, hol gyökeres reformokra van szükség, vissza kell menni a végalapokig, s azoknak mibenlétét kell vizsgálni, s pedig elfogulatlanul. A traditionalismus, azon elv, t. i. „apáink is úgy hitték“ . . . megbizhatlan alap; az örök éber, a folyvást kutató s ismereteiben gyarapodó ész, azt el nem fogadhatja, mert saját vesztét írná alá, annak elfogadásával. Isten csak egy világot adott nekünk, az ész világát, s ennek fényénél kell vizsgálat alá venni, az örökölt, a nevelőktől, a gyermekkorban eltanult vallási dogmákat is. És ha e fénynél a régi, örökölt dogmák egynémelyike, ha legtöbbje is, tévedésnek bizonyul, az ne nyugtalanítsa a megszokottal rokonszenvező kedélyt. Ne legyünk olyanok, mondá egy ízben Döllinger, miként a vad népek, hogy a hold, vagy a napfogyatkozás láttára, kétségbeessünk, s azt véljük: vége mindennek. A régiek sem tartották ezen elvet, különben soha haladás nem történt volna sem a vallásban, sem a tudományban, sem a társadalomban. A haladás, a fokonkénti, művelődés, a szellemi láthatár terjesztése, az emberi észnek természete. Igen szép, költői lehet a falusi magány és egyszerűség, s boldognak is érezheti magát benne az, aki véli, hogy az ő körén kívül nincs élet, nincs pezsgés, nincs öröm, nincs boldogság, de váljon objectív igazság-e, az, s ne háborgassuk-e, az ő álmait, csak azért, hogy fel ne riaszszuk kedves merengéseiből ?... A gyermek is boldog lepkéi közt, — ne neveljük-e, őt azért férfivá ?.. Szerencsétlenség-e, a férfikor értelmi állapota, a gyermeklét ábrándos költőiségéhez mérve ?.........