Ponori Thewrewk József: Sajtószabadság és censúra (Pozsony, 1833)
I. Sajtószabadság
fájdalmaktól mentő, a’ kegyetlen halál’ torkából kiragadó, emberszerető tudós Orvosra, a’ szomorú, áldott Vigasztalóra, a* tudatlan, bölcs Tanítóra, az ügyefogyott, okos, és hív Ügyvédre, a* szegény, könyörületes Adakozóra, az elnyomattatott, hatalmas Pártfogóra, a’ megtámadtatott, dédangyalra, a* fia édes, az árva, gyámatyára, az öreg pedig istápra, szóval az emberi társaságban talál az ember közbátorságra, nyugodalomra, és minden megszerezhető jóra, boldogságra. 25. Mi több? A* mi csak Szép van a’ világon, tetszős, és kívánatos, a' mi az ember’ szemeit gyönyörködtető látással örvendezteti, a’ szívet édes, kellemetes érzésekkel megtölti, az ember’ kívánságait, hantost nem is egészen, de valaha tökéletesen kielégíti, ezt mind, a’ mennyire emberi elme, és kéz koholta, alkotta azt, a’ társasági gyöngy élet szülte, és szüli. A’ társasági élet által állottak, és állanak fel a’ sok szép roppant városok, az által terjednek a’ tartományok, megerősíttetnek a’ birodalmak. Ez által köttetnek egybe szorosan egymással az idegen nemzetek; ez által csínosodik a’ világ; virágzik a’ kereskedés, az emberi boldogságnak egyik fő eszköze; virágoznak a’ szép tudományok, és mesterségek, boldogul a’ föld’ népe. íme mire nem megy, melly nagy tökéletességre léphet fel az emberi nemzet! Nagyra mehet igen is az ember, de nem egy maga, hanem több embertársaival öszvefogódzva. De nem is csupán csak magáért születik az ember. A’ természet, melly egynek több, másnak kevesebb adományaival kedveskedett, egyet egyre, mást másra tett ügyesebbé, alkalmatosabbá, hogy egyik a’ másikára szoruljon, és így együtt tartson, egymással társalkodjon, ez a’természet mutat arra, hogy egyikünk a másikáért él, hogy ember emberrel él, hogy az ember társasági életre született, így és nem másképen jelentetik ki az embernek természeti méltósága, nagysága. Nagyobb megaláztatást, lecsepülést nem szenvedhetne akármellyik ember sem, mint ha minden emberi társaságból számkivettetne, kizárattatna. Mi nagy kín, gyötrelem, melly borzasztó nyughatatlanság lenne az illy boldogtalannak élete! Örökre eltemettetnének így benne a’ természetnek annyi felséges ajándékai, a’ mennyivel ő most gazdagon fel van ékesítve a’társasági életben. Örökös vadságban, baromhoz hasonló oktalanságban, csuda szótalanságban maradna ő, ha nem emberek’, hanem ezek’ társaságán kivűl nőhetne is fel. Ki mondana így valami bizo-