Ponori Thewrewk József: Sajtószabadság és censúra (Pozsony, 1833)
píttatni, mellynek szerzőjiről az utókor szintolly hálaérzettel emlékezzék, mint a’ millyennel a’jelenkor emlékezik a’ dicsőült egykori törvényadókról. Nem egy-két embernyomig, hanem firól Ura ’s maradékról maradékra fenmaradandó új törvényekkel kívánja hazája’ alkotmányát támogatni; szüntelen elméjében forgatván, hogy az halandó kiváltképen abban tüntetheti ki halhatatlan lelke’ munkásságát, ha olly mívet alkot, mi a’ múlandóságnak mennél tovább ellentáll. Nemzete’ mindennémü kifejlését úgy igyekszik eszközölni, hogy az előhaladására az erőket leginkább önmagából merítse, ’s így a’ természethez necsak az eredetiségben, hanem abban is hasonlítson, hogy ugrást nem teszen. Az ő minden munkálkodása tehát oda czéloz, hogy nemzetét a’ külföldnek ok nélkül való utánzásától kitelhetőleg megóvja, ’s épen ezért egész figyelmét azon eszközök’ létesítésére fordítja, mellyek azt természetszabta utakon minduntalan előbb léptessék, de teljességgel ne szöktessék. A’ jó követ’ gyönyörű képének festéséhez tartozik végre, hogy ő a’ köz tanácskozásokban mindég hév szívvel, és hideg józan ésszel jelen meg, mellyek közül az első őtet szünetlen nemes lángokra gyúlasztja, ’s az utolsó arra tanítja, mit, mikor, és miért kelljen mondani? ’s egyszer’s mind azon nehéz mesterség’ gyakorlására segíti, az időhöz alkalmaztatni a’ beszéd’ nemeit, és mikor kívántatik, szólni, ’s tűvel találni a’ dolgot; ha pedig a’ fenforgó tárgy’jólléte hallgatást parancsol, szükségtelen nem beszélni.