Szentkláray Jenő: A dunai hajóhadak története (Budapest, 1885)
Előszó
4 ELŐSZÓ, vagy legalább közel híven jegyezték fel a magyar folyami hajóhadak erejét és viselt dolgait. De annál mostohábban bántak vele egyetemes hontörténelmi műveink, sőt még a speciális hadtudományi munkák is, az e fajta históriai irodalomnak egész homlokvonalán keresztül. A hajóhadat legfeljebb csak staffage gyanánt hozzák fel egyes kivételes események ecsetelésénél; csak a háttér homályában s mindig futólagosan és felületesen említik. Legtöbbször a gyalogság nevezete alá foglalják a hadihajók legénységét is, noha a hajógyalogság, még az önálló magyar hajóhadi intézménynek elhanyatlása korszakában is, mind szervezetre, mind taktikára nézve különbözött a szárazi gyalogságtól, úgy hogy az egyiknek győzelmei vagy vereségei korántsem tudhatók be a másiknak dicsőségére vagy rovására. Vízi hadaink egészen sajátszerű intézményének sem múltját, sem történelmi fejlődését, hajóhadainknak sem szervezetét, sem hadviselések módját, sem fegyvereit nem ismerjük még egy e tárgygyal tüzetesen foglalkozó monographiából. Nemzeti hadviselésünk és haderőrendszerünk történelmének egyes fejezeteit ragyogó szellemek és alapos tudósok világították már meg. Dolgozataik új irányt jelölnek kritikai történetírásunk mezején, és valóban gyöngyei a magyar tudományos irodalomnak. Programmot nyújtottak, hogy a felfogás minő magaslatáról kelljen hadtörténelmünk mozzanatait megítélnünk. Kitűnő ismerői a magyar hadak alkotó elemeinek, utolérhetetlenek a magyar taktika jellemzésében és bírálásában. De a vonzó képben, melyet például az ázsiai és honfoglaló ősök hadi szervezetéről és verekedési módjáról, a magyar lovasságról és gyalogságról, a hajdúkról, hadzsoldosokról vagy a fekete seregről, a classikai renaissance hadművészetéről.