Takáts Sándor: A magyar gyalogság megalakulása (Budapest, 1908)
Előszó
ELŐSZÓ. Történetíróink a magyar haderő viszontagságos múltjával nem igen foglalkoznak. A legjelentősebb kornak, vagyis a hódoltság korának hadtörténete még vázlatosan sem ismeretes. Pedig az előző kor hadi fejlettségének megítélésére, valamint a későbbi fejlődés megértésére múlhatatlanul szükséges a 16. és a 17. század hadtörténetét ismernünk. A folytonos hadakozás közt eltelt két század ugyanis a legelső kor, mely a magyar hadtörténet nagyon is homályos múltjáról elegendő írott emléket hagyott örökül reánk. A magyar hadi élet belső világát, a magyar harczmódnak csinját-állapotját a maga valóságában itt látjuk először. Ezen kor írott emlékei tehát nemcsak a jelzett századok múltját hozzák derűre, hanem az előző korra is földerítő világosságot vetnek. S ha valami tévedés esett az előző kor hadi viszonyainak megítélésében, a bőséges emlékkel szolgáló 16. század adataival könnyen helyreigazíthatjuk. Tehát hadi, politikai és műveltségtörténeti szempontból egyaránt fontos reánk a 16. és 17. századi hadtörténetünket alaposan ismernünk. De hisz — mondhatná valaki — Meynert német nyelven megírta már a magyar hadtörténetet? Megírni ugyan megírta, de minket ez a munka ki nem elégíthet. Meynert jóindulatú műve ugyanis csak általánosságban mozog; a dolog lényegébe nem mélyed, s műve nem is eredeti kutatáson alapszik. A szerző a levéltárakban heverő óriási, anyagot egyáltalán nem ismerte, s a magyarok történetében sem eléggé vándorlott. Fő forrása a magyar törvénykönyv volt. Ez azonban éppen a végbeli, állandó katonaságról szól legkevesebbet. Hadtörténetünk megírásában tehát vezető fóliájul nem is szolgálhat. Világosan kitűnik