Bocsor István: Magyarország történelme különös tekintettel a jogfejlésre 3-4. (Pápa, 1863)
Harmadik korszak. Magyarország államélete, hanyatlása 1490-1848
rep, mit eddig a keresztyénség irányában vitt, önmaga védelmére szoríttatik, s minden küzdelmének egyedül a másba teljes fölmenéstől vagy enyészettől megmentésre kell irányulnia. Ez önfentartási küzdelmei régibb történelme folytatásául most is Európa kelete és nyugota — amott a török, itt a császárságot viselt Habsburg család — ellen vagy mellett vívott harczokban határzódnak, és mivel a harczok szerencsétlenül ütöttek ki, s a két küzdő hatalmat fegyver vagy jog útján egészen a haza helyébe hozták be, a belélet szokott ellentétei küzdelmeivel szövődnek teljesen össze. Az igy összeolvadt kül- és belélet mozgalmai kezdetben igen erősen folynak, a hazát török vagy német, véduralom alatt két hazává szakasztják, s midőn lankadni kezdenek, a vallásszabadság védelmére kelt háborúkkal újra felfrissíttetnek; de utóbb az egyik védhatalom és nemzeti ellenzék buktával elnémulnak, s csak az uralomra jutott másik védhatalom ellen a jog terén, vagy annak érdekében a harczmezőn folytattatnak. Az állam minden tényezőinek illy örökös ellenségeskedései nem hagyák az újabb korszellem nagyszerű mozzanataival együtt haladni az elgyengített nemzetet, mellyet különben is a nyugotitól még sokban eltérő keleti természete, földe egyedisége, nyelve rokontalansága elkülönítettek, az önvédelemmel párosulni szokott féltékenység pedig, s annak érzete, hogy a fenmaradás csak elkülönzés által eszközölhető, mindig távol tartottak a külföld akkori közszellemétől. E körülmények nagyon is alkalmasak voltak arra, hogy a kortól elmaradt nemzet halálát idézzék elő, mi kivált e korszak második felében biztos kilátásba volt helyezve; de a benső erő, mi keblében megtöretlenül maradt, visszatartá enyésztét, megmenté a hullámok között s a korszak végén a 18-dik század világosodási eszméitől felizgatva élettelen szunnyadásából éber cselekvőségre kelté föl. Az